Délután, amíg a legnagyobb meleg elmúlt, bezárkóztam a légkondis házba, besötétítettem és elkezdtem nézni, egy cuki karácsonyi sorozatot. Nem tudom miért, ez szokásommá vált, hogy a nyár közepén néztem a téli filmeket. Talán ez is segített átvészelni a nagy meleget. Közben azon gondolkoztam, hova tartott volna a reggeli összemelegedésünk, ha nem szakítja félbe Matt exe. Valószínűleg sehova. Nem mentem volna fel hozzá! Azt hiszem nem...
Az ötödik résznél kapcsoltam ki a filmet, amikor már annyira fázni kezdtem, hogy kikívánkoztam a szabadba. Miután összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy most már elindulok, apu épp akkor érkezett haza. Nyomtam egy puszit az enyhén borostás arcára.
- Elmész? – kérdezte és lerakta a laptop táskáját az étkező asztalra.
- Csak a városba fotózni egy kicsit.
- A nagyapád ma a Tumbleweedsben játszik. Biztos örülne, ha benéznél hozzá.
- Oh, oké! Mikor kezdenek?
- Azt hiszem nyolckor. – felelte, majd a hűtőhöz ment és öntött magának egy pohár limonádét. – Anyád? – kérdezte.
- A kertben. –feleltem. – Akkor én elmentem!
- Rendben!
Úgy döntöttem, hogy ezúttal a tömegközlekedést veszem igénybe, egyfelől a bicajt és a gépet nehezen tudtam volna egyszerre kezelni, másfelől meg reméltem, hogy hogy ott is elcsíphetek néhány pillanatot. Engem azok a jelenetek fogtak meg, amik az utcán történtek, a buszon, vagy a város olyan részein ahol az ember minden nap elsétál. Azokat a részleteket kutattam, amik megpróbáltak bele olvadni a hétköznapokba. Amik mellett elsétáltunk, és már annyira megszoktuk, hogy fel sem tűnt. Minden érdekelt, egy beton tenger közül előtörő zöld hajtás, ami virágot bontott és az orrunk alá dörgölte, hogy az élet utat talál magának a leg lehetetlenebb helyeken is. Vagy régi megkopott cégér, ami a susztert reklámozta. Egy szépen kidolgozott csatorna tető, vagy egy sötét sikátor vörös lámpája, amit visszatükrözött a nedves kövezet. Kerestem a város színeit, arcait, azokat a karaktereket, amik nekem kedvesek vagy valami miatt, érdekesek voltak.
Nap közben még egy kicsit magányos voltam. Itthon, munka nélkül nem tudtam teljesen lekötni magam. Elgondolkoztam azon amiről Mattel beszélgettünk, hogy nincsenek barátaim. Glendaleben a munkám annyira kitölti az életem, hogy ez szinte fel sem tűnt, mert úgy sem lett volna időm találkozni senkivel. De most hogy a szabadidőben tobzódok, szinte unatkoztam. Most hálás lehettem azért is, hogy Matt belerángatott a szörf órákba, mert legalább a délelőttök elteltek. Nem is tudom mi mást csináltam volna. Már nem volt házi feladatom, amit el kellett készíteni, és Tinát sem rángathattam magammal mindenhova. Akkor sem, ha nem törte volna el a lábát. Vőlegénye volt, aki igényt tartott a társaságára. Az itthoni barátok pedig, vagy elköltöztek, ahogy én is tettem, vagy megvolt a saját életük. Tinán kívül mással nem tartottam a kapcsolatot. Emiatt nem gondoltam magamat szánalmasnak, hiszen a legtöbbekkel ez történik. Kirepülnek és minden megváltozik. Ez elkerülhetetlen…
De most nem is érdekelt, hogy egyedül voltam, most a fotózás izgalomba hozott, és nagyapa koncertje is. Már alig vártam, hogy láthassam, meg azt, hogy majd mit szól, ha ő meglát. Magamban elmosolyodtam. Még nem döntöttem el, hogy hol szállok le a buszról, csak bámultam az elsuhanó tájat, már elhagytam Santa Anat és Huntington Beachen jártam, amikor végül leszálltam. Nem akartam a partra menni, féltem, hogy összefutok Mattel, mégis valami húzott oda. Egy ideig a városban kószáltam, figyeltem a fiatal deszkásokat, ahogy fűzik a csajokat, lőttem róluk pár képet, aztán a turistákat néztem, a tömeget. Végül csak kijutottam a partra. Vetem egy jéghideg shaket, és egy kevésbé forgalmas részen leültem.
YOU ARE READING
Hadd sodorjon Lena!
RomanceA városi élet hétköznapi szürkeségéből kiszabadulni vágyó Lena, minden terve az volt, a két hetes szabadságára, hogy találkozik régi barátnőjével, akivel évek óta nem látták egymást. A találkozótól és a visszatéréstől, a szülői házhoz, titkon megold...
