Az őrület határán (J.K) (befejezett)

14. rész

Kattogás halk moraja ami megzavarja édes álmomat. Nem akarok felkelni, olyan jó pihenni. Hirtelen a kattogás hangosabb lesz, szinte már fülsértően rossz. Biztos az ébresztő órám szórakozik velem.

- Csak még öt perc... -nyöszörögtem halkan.

De a furcsa zaj nem maradt alább. Nyúlni akartam, hogy lekapcsoljam de a kezem nem mozdult, mintha valaki lefogná azt. Szemeim abban a pillanatban kipattantak és félhomály, egy sárgásan világító lámpa és a mellettem zakatoló gép látványa fogadott. Fel akartam kelni de nem tudtam. Lenézve észleltem, hogy mind a két lábam le van bilincselve, akárcsak a kezeim. Mozdulni se bírtam.

- Segítség!!! Hall engem valaki!? Hahó, segítsen valaki! -ordítoztam torkom szakadtából.

De senki nem jött. Végül pár perc kiáltotás után hallottam ahogy egy ajtó kinyílik, azonnal megörültem hiszen akkor csak hallotta valaki ahogy jajveszékelek!? De mikor odanéztem minden örömöm elszállt. Ugyanis aki bejött azon az ajtón nem más volt, mint Adam. A tanárom, aki igazából nem is az, aki hazudott nekem, aki valójában egy őrült gyilkos! Egy tálcával kezében sétált oda hozzám és végre kikapcsolta azt az idióta kattogós gépet. Nem csinált semmit, csupán engem nézett. Féltem, a szívem a torkomban dobogott, fogalmam se volt mit tervez, mit akar velem tenni. Végül a letett tálca felé nyúlt és elvett róla egy kulcsot.

- Most elengedlek. De meg kell ígérned, hogy nem fogsz semmi hülyeséget csinálni!

Hangja olyan más volt. Bár nyugodtnak tűnt mégis volt benne valami vészjósló. Ahogy olyan kedves formában adta elő ezt az egészet csak még rémisztőbben hatott. Nem tudtam mást tenni csak bólogattam.

- Rendben, akkor leveszem rólad a bilincseket.

Megvártam amíg minden végtagomról leoldja a leszorítóimat és óvatosan, lassan ültem fel az ágy szerű kínzó eszközén. Végig simítottam sajgó csuklómon és körbenéztem, hátha meglátok egy ablakot vagy egy nyitott ajtót. Szerencsére amin bejött azt nyitva hagyta, így készen volt a menekülő utam. Már csak el kellett terelnem a figyelmét.

- Hol vagyunk?

- Biztonságban.

- Jó de hol? Még Portlandben vagyunk?

- Ne kérdezősködj! -szólt rám mérgesen.

- Legalább azt mondd meg mióta vagyok itt?

- Három napja.

Hogy mivan!!?? Eltelt három nap!? Az meg hogy lehet? Hiszen ha még el is kábít akkor se alszok három napon keresztül. Mi ütött ki ennyire? Kérdések tucatjai váltották egymást fejemben, de feltenni már nem mertem őket. Féltem ha mégegyet kérdeznék talán bántana érte. Bár eléggé el volt foglalva azzal a géppel, ami korábban azt az idegesítő zajt adta ki, rám se nézett még egy pillanatra sem. Igaz nem láttam az arcát de fogadni mernék roppant mérges lehet most. Tekintetem a hozott kis ezüst színű tálcára terelődött amin ételek sorakoztak fel. Hm, ez azért fura. Mikor láttam, hogy semmilyen ital nincs a kajákhoz gondoltam itt az esély, talán sikerül elszöknöm.

- Szomjas vagyok.

Amint kimondtam megállt a szerelésben, megfordult és rámnézve elhaladt mellettem. A sarokban lévő csaphoz sétált, gondolom vízért. A remény abban a pillanatban felcsillant és én mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdtem. Bár azt nem tudtam hova. Alig értem ki az ajtón egy nagyobb lépcső fogadott. Ezekszerint a pincében lehettem eddig. Na mindegy. Felszaladtam rajta de még mindig nem úgy tűnt, mintha a földszinten lennék, se egy ajtó, se kijárat. Közben hangos lábdobogást hallottam magam mögött, tudtam utánnam eredt. Így gondolkozás nélkül rohantam és benyitottam mindenfele, hátha az a kijárat vagy azon keresztül eljuthatok oda. Az utolsó ajtónál újabb lépcsősor fogadott amin szintén felrohantam. Végre már egy nappali szerű helyiségben voltam, tele bútorokkal, növényekkel. De nem álltam le nézelődni, hiszen épp az életemért futok. Szeltem a folyosókat és átrohantam mindenhová, sarkamban Jasonnel. Végül hál' Isten megláttam a kijáratot, odaszaladtam de zárva volt. Ja mit is gondoltam... hogy majd nyitva lesz? Ugyan! Gyorsan körbenéztem és rögtön megakadt a szemem egy széken amit megragadva kitörtem az egyik ablakot. Szó szerint kiugrottam rajta és csak rohantam. Bár nem igazán volt hova, ugyanis a nagy semmi közepén voltunk! Mindenhol csak pusztaság amerre a szem ellát. Hol a fészkes fenében lehetek!? Nem túl messze állt egy kisebb erdő, így afelé kezdtem el rohanni, végülis az az egyetlen hely ahol el tudok rejtőzni. Ha odáig elérek akkor jó, hiszen nem fogja tudni hol bújok meg. Hirtelen lövés zaja sepert végig a mezőn, felriasztva néhány madarat. Azonnal a földre buktam, be a sűrűn nőtt, magas fűbe.