Évek óta egyedül taposom utamat. Sokszor teljesen céltalanul. A boldogságot épphogy csak súrolom.
Néha fel nézek az égre, s eszembe jut, hogy volt idő amikor tán volt egy támaszom, de nem emlékszem rá tulzottan, mert nagyon fiatal voltam mikor elment.
Ahol most élek, lestresszeli az életem. A sok fájó emlék, s a múlt vissza,- vissza húz.
Szabadulni akarok attól ami volt, de valami mindig közbeszól. A múlt láncai nem engednek. A barátaim akik körbe vesznek, sokszor kiugrasztanak a mindennapi stresszből. De ahogy elbúcsúzunk, s vége a napnak, hazaérve a láncok újra folytogatni kezdenek.
Mikor lesz ennek a szörnyű rémálomnak, ennek az ördögi körnek vége?
Ki akarok törni, de az óceán túl mély s az úszás fárasztó. Levegőt már alig kapok. Érzem lassan megfulladok. S egy nap talán....
....már nem veszek többet levegőt.
