Az ijesztő része az öngyilkosságnak az nem a halál. Hanem, hogy félek belegondolni, mert tudom, hogy megtenném. Otthagynám azt a pár embert, akit féltek összetörni. Kezemben tartanám őket egy-egy mind a kettőre, mint két porcelánbabát. Egyiknek lelke a porszemtől is repedésnek indul, valami keserves sikollyal törne milliók darabjaira. Másiknak lelke inkább az Egyiket szedegetné, addig se saját repedéseivel kelljen foglalkoznia. Szemeimre is jut egy-egy lélek, de az egyik vak, a másik haloványan csillog, még könnyezik. A vak fele magát sajnálja, kiabál és megbánja. A csillogás is kimúlik, félek elvakulna az is, terhet nem bírna fél szemem, egész létében csak fél volt. De közben tudom, hogy ezzel már nekem kéne foglalatoskodnom, csak nézni az elfeketedő vért a lelkem mélyén, ami évek óta szárad és saját önsajnálatomba fulladva búcsúznék és nyugodnék békétlenségemben.
Szeretném tudni mi történik, megvagyok a csendemben, de ha megzavarják azonnal gombóc nő a torkomra, mint gomba a fa oldalára. De tágítani nem hajlandó, szimbiózisról szó sincs, ő kap levegőt én nem és íme, megint magamat sajnálom. Esküszöm csak azt teszem amit kértetek, mesélek mi a baj, és nem csak azt mondom, megvagyok köszönöm.
Megvagyok köszönöm. Hányszor mondtam őszintén, hányszor erőltetett félmosollyal hátha valaki mégis észreveszi mi van emögött a két szó mögött. Hányszor mondtam, belenyugodva, őszinte mosollyal, mert nem akarok beszélni, képtelenségembe fulladok tettetve a tehetetlenség, mert könnyebb mint szembenézve a szenvedéssel.
Az ijeszt meg még, hogyha meghalok, lehet újraszületek. Néha fáj belegondolni, hány éves lehet a lelkem, annyira fáradt és satnya. Nem bírja a terhet, akkor sem ha kevesebb, mint másé. Roskadna, ha picit is telne. Nem akarok örök lelket, megszűnni, eltűnni, elfeledve lenni. Őszintén ezt akarom. Ne emlékezzen senki rám, a velem töltött időkre, a kínos pillanatokra, a csókokra és önfeledt szempárra. Ne nézzen senki magába, mit mondott volna nekem, mit mesélne a síromon fekve. Ne teljen időbe órába semmilyen puszta fájdalom terhe. Maradnék magamban egy időtlen univerzumban, üres bábúként, hosszan elporladva. Gondolatok nélkül, a szívemet simogatnám, tudva hogy nem kell többe számítanom, várnom, sírnom, mosolyognom. Hiányolnom, szeretnem, ölelnem. Dühöngnöm, ordítanom, keresnem.
Magam lennék, egy kellemes világ, kellemes tökéletessége, ahol semmi, még sem létezek.
YOU ARE READING
Godly pieces
Spiritual- erősen ellenőrzött, felépített, de különálló történetek - valóság, nem rózsaszín köd - részben felnőttirodalom, de a hasonló részek elején fel van tüntetve a tartalma - a könyvet 16 éven felülieknek ajánlom
