kimondatlan vallomások

Tópart

Este van. Már majdnem éjfél. A tó partján egy lány ül. Nem kiemelkedően szép, de nem is csúnya. Inkább bájos.

Egyedül van. Mintha várna valakire, pedig senkije sincs akit várhatna. Felnéz az égre. A csillagokra. Az anyjára gondol, akit gyermekként veszített el. Majd az apjára, aki két éve távozott az élők sorából.

Az erdőből szarvas lép ki. Lassan a lányhoz poroszkál és megérinti annak vállát az orrával. A lány megfordul, feláll és a szarvas szemébe néz. Végigsimít az állat homlokán.

- Milyen gyönyörű vagy - suttogja. -  Szabad és vad. Bár én is ilyen lehetnék! Valaki, akinek nincs szüksége senkire az életben maradáshoz...

Neked él még az anyukád? Az enyém meghalt. Meghalt és nagyon hiányzik. - A lány arcán magányos könnycsepp gördül le miközben beszél.- És most, hogy a szerelmem is elhagyott... - A lány hangja egy pillanatra elcsuklik - Most végleg magamra maradtam. Gyermeket hordok a szívem alatt és egyedül kell megszülnöm. A szerelmem és a családom nélkül.- A lány felzokog, mire a szarvas felkapja a fejét, visszafordul az erdő felé és elüget. Alakja lassan a sötétségbe veszik.

- Lám te is elhagytál - fordul vissza a lány a tó felé- De nem haragszom. Már nem. Ha menned kell hát menj békével! Egy nap talán aki magányosan ült a tóparton és a csillagokat nézte. A lány, aki megbocsátott és tovább lépett, de soha nem felejtett.