Lábadozás és válaszút

196 16 1
                                    

Lucas

Fogalmam sincs, mikor, de még valamikor az éjszaka folyamán arra ébredek, hogy  még valaki az ágyamba mászik. Érdekes módon nem ijedek meg, ahogy az apró termetével felkapaszkodik az ágy oldalán, majd kettőnk közé furakszik. Álomtól ködös aggyal is azonnal felismerem Mary-t. Önkéntelen mozdulattal kissé arrébb húzódok, hogy a kislány kényelmesen közénk férhessen. Ő pedig nem is késlekedik, elhelyezkedik a karjaink közt.

– Óvatosan, Marybogyó! – szól rá fojtott hangon suttogva Paddy. – Nehogy megrúgd Lucast! Nem akarod, hogy fájjon neki, igaz? És felébreszteni sem szeretnénk.

– Nem – rázza meg a fejét, és alig hallgatóan suttogva tovább beszél. – Csak felébredtem, és egyedül voltam. Nem tudtam, mi történt... és féltem. A folyósón találkoztam Clayforddal, ő mondta, hogy ide jöttél.

– Igen – felel neki Paddy hasonlóan halkan. – Mert nem akartam egyedül hagyni. Mi tudjuk, hogy itt biztonságban vagyunk, de Lucas nem. És te nagyon bátor vagy, ezért biztos voltam benne, hogy nem fogsz megijedni. De Lucas nem tudja, mi történt vele, ezért gondoltam, jobb, ha van mellette valaki.

– Akkor maradjunk itt mind a ketten – suttogja válaszul Mary. – Ketten bármitől megvédjük, és akkor semmitől sem kell félnie majd.

Ennek hallatán teljesen elolvadok. Ez a gyermeki őszinteség és bátorság, ez a tiszta szeretet és odaadás szerintem a világ legérzéketlenebb és kőszívűbb emberét is el tudná lágyítani. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy az életem részeivé váljanak, de az egészen biztos, hogy én is legalább annyira elszántan fogom védeni őket a világ minden rettenetétől, ahogy ők igyekeznek engem.

Azt azért viccesen szívesen szóvá tenném Paddy-nek, hogy ezek szerint engem nem tart elég bátornak, mert tudom, ez mennyire zavarba hozná. De annyira megható ez a beszélgetés apa és lánya közt, ahogy a tudat is, hogy én is a család tagja lehetek, ezért inkább a hallgatás és az alvásszínlelés mellett döntök. Persze félig leeresztett szemhéjam alól megpróbálok kilesni rájuk. Szerencsére nincs teljesen sötét; azok a gépek, amiket Clayford rám kötött, elég fénnyel szolgálnak, hogy lássam őket.

Paddy Mary kócos haját simogatja, a kislány pedig fél kezével az apja pólójába kapaszkodik, az oldalán fekszik, nekem háttal, de a mellkasomhoz simul. Az ő arcát így nem látom, csak Paddy-ét, akinek a vonásait akkor valami szinte ismeretlenül gyengéd kifejezés uralja. Kissé hevesebben kezd verni a szívem, ahogy ismét tudatosul bennem, hogy ezek az érzések nem csupán Mary-nek, hanem nekem is szólnak. Újfent felteszem a kérdést, ahogy valami fájdalmasan sajogni kezd a szívem körül: hogy élhettem eddig nélkülük?

Lassan elhal a beszélgetés apa és lánya közt, ahogy ismét győz felettük a fáradtság. Hallgatom, ahogy ismét egyenletessé válik a légzésük, és visszaalszanak. Már engem is majdnem újra elnyom az álom, amikor valaki megrázza a vállam. Összerezzenek, de szerencsére nem annyira, hogy Mary-t vagy Paddy-t megzavarjam az álmukban. Oldalra fordítom a fejem, és pillantásom Clayfordéval találkozik. Arcán leírhatatlan grimasz ül, aminek azonnal megértem az okát, amikor suttogva megszólal:

– Ennyi cukiságtól tényleg felfordul a gyomrom. Ez egy rendelő, Lucas, nem családi csapatépítő hely.

Mosolyba szalad a szám, aminek láttán Clayford arcán csak még tovább mélyül az ál-undor kifejezése. Jól ismerem már nagyon rég óta, tudom, hogy ez az egész csak színjáték a részéről. Ő is épp elég olyan személyt vesztett már el, akiket nagyon szeretett, és akik pótolhatatlanok a számára. Ez az egész kamu-elutasítás csak annak szól, hogy nem akarja a sajgást érezni az újabb veszteségek és szeretett személyek hiánya miatt. Tudom, és tökéletesen értem. Mert én is ilyen voltam Paddy és Mary előtt. És minden kinéző fájdalom és kín ellenére  soha, egyetlen percig sem kívánnám azt, hogy ők ne legyenek az életem részei. Akkor sem, ha esetleg belehalok majd abba, ha valami miatt ez az egész idill véget ér.

Szépek és SzörnyekWhere stories live. Discover now