𝓢𝓬𝓪𝓻𝓮𝓼 𝓪𝓷𝓭 𝓒𝓱𝓪𝓷𝓬𝓮𝓼 / 𝘈𝘥𝘪𝘢𝘯 𝘎𝘢𝘭𝘭𝘢𝘨𝘩𝘦𝘳 / 𝘧𝘧.

2. fejezet; The piano

Ayden
-∆-

~ When you're happy you enjoy the music. When you're sad you understand the lyrics. ~

^^

Ma reggel érkeztünk, az új házhoz a maradék energiámat is leszívta a végtelennek tűnő hosszú út. A kocsiból kiszállva vettem kezembe temérdeknyi cuccomat. Szüleim szerint ezúttal nem költözünk el fél év után máshova, bár erős a gyanúm, hogy csak álltatnak ezzel. Elegem van abból, hogy sehol sem tudok rendes emberi kapcsolatokat kialakítani abból fakadóan, miszerint sehol sem maradunk huzamosabb ideig. Furcsálltam, amiért nem a belváros környékén vagy esetleg egy forgalmasabb helyen választottuk ki új lakásunkat, bár egyáltalán nem bántam. Körbe nézve láttam vélhető szembe szomszédomat. Hullámos, barna haja lágyan omlott vállára, kecses mozgását vékony csípőjének köszönhette. Lábait kapkodva tűnt el nyomtalanul szemeim elől. Feltűnően bámulhattam a lányt, legalábbis eléggé ahhoz, hogy anyukám észre vegye.

– Isabella Stevens — nyomott kezembe újjabb adag csomagot. – Ma ő is beszélni fog azon a környezetvédelmi előadáson— Célzott beszédemre, amire olyan régóta készülök. Ha százszor nem akkor egyszer sem írtam át újra és újra, hogy biztosan tökéletes legyen. A „hír nevemmel" pontosabban apám hírnevével, ami engem is utolért az évek alatt arra szeretném ösztönözni az embereket, hogy figyeljenek oda az élővilágra és a tengerekre. Mivel más jó oldalát nem igazán látom ennek az egésznek, amibe bele születtem legalább kezdek vele valami értelmeset.
Oké, ez így kicsit erős, viszont amíg nem nevelkedett valaki híres szülőkkel egy családban addig nem fogja megérteni, hogy a teher ugyanúgy kihat a gyerekekre is.

Igen mikor még kisebb voltam élveztem és jól esett az elismerés pusztán a létezésem és zongorista készségeim miatt, de mostanra nagyon zavarnak a hátrányai az, hogy nem a nevem szólítanak, hanem "Richard Dawson fia" ként, idegesítenek a józan ész határait átlépő fotósok, akik legapróbb mozdulataimat is figyelik avagy túl gondolják pedig nem én vagyok a "sikeres zenész és ingatlanos" az apám. Előbb-utóbb mindenkit utolérnek.

Belépve újdonsült otthonom ajtaján állapítottam meg, ahhoz képest elfogadható az elém táruló látvány, két emelet, két hálószoba, fürdő, konyha egybe nyitva egy tágas nappalival.

– Tudsz még róla valamit? Isabelláról. — Sandítottam anyukámra, aki velem együtt rakta le a földre dolgainkat.

– Hallottam valami balesetről — fújta ki a levegőt –, ezért költözött el innen, aki előttünk lakott itt – Barna haját hátra dobta. – Minek is egy ekkora ház egyetlen embernek — tanakodott ezzel lezárva a témát. Gyorsan szeltem az előttem található széles lépcső fokokat. Hátam mögött rögtön belöktem ajtómat. Kimerülten heveredtem le egyelőre fedetlen ágyamra, szobám fehér plafonját fürkészve ismételgettem magamban szövegemet.

„Minden nappal egyre több szemét gyűlik össze a vizekben ez ártatlan állatok halálát eredményezi..."

Okkal mondtam le a hús és bármely állati eredetű étel fogyasztásáról, hiszen fokozatosan nő a veszélyeztetett fajok mennyisége és ez nem fog csak úgy megállni. Lassan fél öt felé járt az idő, kevés energiámat össze gyűjtve gondosan hajtogattam be szekrémyembe ruháimat. Ujjamat végig húzva a falhoz helyezett, poros íróasztalon jutott eszembe Toronto. Hiányzik, hiába tagadnám, de ideje alkalmazkodni. Elég valószínű, hogy hamarosan ismét ott ébredek. Szokásos módon raktam könyveimet, képregényeimet, apró tárgyakat, amik rövid életű barátságaimból maradtak hátra. Az egész napom azzal telt, hogy segítsek édesanyámnak otthonossá varázsolni házunkat. Apa szinte érkezésünk első perceiben el is ment, valószínűleg a munka ügyei miatt. Fáradtan ültem le a szobámban felejtett rozoga székre, amit az előző tulajdonos hagyott itt, enyhe szédülés ragadott el gyors mozdulataim révén. Hajamba túrva néztem ki tágas ablakomon. Isabella Stevens, pillantottam meg a most csupán csipkés, fekete melltartót viselő lányt. Centire pontosan egymással szemben helyezkedtek el ablakaink.