Sziasztok! Ez nem kihívás lesz, de jobb híján ide rakom ki. Jó olvasást!
Fekszem az ágyamon és a falat nézem. Semmi mást nem érzek, csak ürességet. A tudat, hogy Ő már nincs, belülről kínozza az egész testemet. A könnyeim rég elfogytak, sírni sem tudok. Kinézek az ablakomon. Az eget felhők borítják, az eső még csak lágyan szemerkél. Egy lélek sincs az utcán, mindenki fedezékbe vonult a közelgő vihar elől. A távolban egy villám szeli át a horizontot, fénye egy pillanatra megvilágítja a szobám. Eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt is pont ilyen idő volt...
***
Futni kezdek. A szél belekap a hajamba, az eső egy perc alatt zuhogni kezd. Megborzongok a hidegtől, és bekanyarodok a legközelebbi mellékutcába. Egy tető alatt megpihenve lehunyom a szemem, és nekidőlök a hideg falnak. Nagyot sóhajtok, semmi kedvem nincs visszamenni. Ott újra csak veszekedés és kiabálás lenne. Ahogy az emlékek feltörnek bennem, a táskámba nyúlok, és előveszek egy üvegcsét. A benne lévő folyadékra pillantok. Tudom hogy nem lehet. Tudom hogy veszélyes. Tudom hogyha nem hagyom abba, komoly bajom lesz.
- Nem bírom...
A számhoz emelem, és egy pillanat alatt felhajtom. A jól ismert melegség szétárad a testemben. Már nem zavar az eső, és nem érdekel, mi lesz otthon. Lassan elindulok, a vékony kabátom teljesen elázott, de fel sem tűnik. Befordulok az utcánkba. Már épp felcsöngetnék, de ekkor hangokat hallok magam mögül. Ő lép ki az ajtón. Szomorú mosollyal néz rám.
- Megint? - kérdezi. Pontosan tudja mi történt. Ő az egyetlen akit érdekel. Odalép hozzám és átölel.
- Kitartást. - suttogja.
***
- Kitartást...
Ez az egy szó visszhangzik a fejemben folyamatosan. Mindig segített nekem, vigyázott rám, mindig itt volt nekem. Ő volt az egyetlen aki aggódott értem. És én nem értékeltem eléggé. Vele maradhattam volna... de én nem segítettem neki, amikor szüksége lett volna rám. Otthagytam őt, és azt hittem, nem lesz baj. Végül mégis megtörtént, és már soha többé nem láthatom. Olyan érzés, mintha én öltem meg volna.
A könnyek újra előtörnek, és végigfolynak az arcomon. Kinyitom az ablakom, felhúzom magam, a párkányra lépek, onnan pedig a tetőre. Leülök, hagyom hogy az eső teljesen eláztasson. Lehunyom a szemem, visszaemlékezek rá. Az illatára, ahogy átölel, a fülembe suttog és vigyáz rám...
Tudom, hogy soha nem lesz már ugyanolyan. Belenyúlok a zsebembe, és kiveszek egy üvegcsét. A számhoz emelem, de nem kortyolok bele. Mint egy villámcsapás, bevillan egy emlék...
Ő áll előttem, olyan élethű, hogy egy pillanatig elhiszem hogy mégsem halt meg. Rám néz, mosolyog, és azt suttogja:
- Kitartást! Meg tudod csinálni, én bízom benned!
Egy hirtelen mozdulattal, felpattanok, és elhajítom az üveget. Nagy csörömpöléssel darabokra törik a hideg betonon. Lenézek az utcán heverő szilánkokra, és tudom, hogy helyesen cselekedtem. Most, életemben talán először nem okoztam neki csalódást. Talán majd egyszer büszke lesz rám...
