A császár rabjai - BTSxBTS (+18+)✔

14. Taehyung története

Hajnalban Jimin felébredt egy köhögőrohamra, de nem akarta felébreszteni a többieket, tudva, hogy hosszú és fárasztó próba vár rájuk másnap, úgyhogy magára tekerte a takaróját, fogta a párnáját, és kibotorkált a fürdőbe. Letette a párnát az egyik márványpadra, és miután elmúlt a gyötrő köhögés, lefeküdt a kemény kőre.

Nemsokára Taehyung jelent meg mellette álmosan és kócosan, miután felébredt a fuldoklásra, és aggódva utánament.

- Mit csinálsz itt, mi? - kérdezte a szemét dörzsölve.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Miért nem vagy az ágyban?

- Mert túl hangos vagyok.

- Inkább túl hülye vagy. Jungkook horkolása sokkal hangosabb. Na gyere, feküdj legalább ide, az ölembe.

Áttette a párnát az ölébe, kipárnázta a padot a takaróval, hogy Jimin valamennyire puhán feküdjön, paplan többi részével pedig betakarta őt. Jiminre újabb köhögés tört rá, ami erős fájdalommal járt, és ez néhány percenként ismétlődött, mindkettőjük számára lehetetlenné téve az alvást.

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Tudom, hogy utálod, ha felébreszenek.

- Amúgy se tudtam aludni - füllentete Taehyung, és megsimogatta a hátát.

- Mesélsz nekem valamit?

- Mit meséljek?

- Hogy kerültél ide? Úgy hallottam, egy paradicsomi helyről jöttél, ahol meleg van, tenger, pálmafák...

- Pokoli hely volt.

- Hogyhogy?

- Apám kiskoromban meghalt, anyám súlyos beteg lett, és nem tudott eltartani, így árvaházba kerültem, és ott éltem 13 éves koromig, amíg el nem hoztak ide. A császár katonái akkor botlottak belém, amikor a tengerparton verekedtem néhány fiúval. Találtam egy értéktelen, csicsás karkötőt, amit valaki elhagyott. Túl nagy volt rám, úgyhogy felhúztam a felkaromra, és úgy vonultam benne, mintha én lennék a herceg. El akarták venni tőlem, azt hitték, értékes, és azt is, hogy erősebbek nálam. Utóbbiban igazuk volt, hárman támadtak rám azért a vacakért, de nem adtam, ütöttem, rúgtam, haraptam őket, ahol értem. Aztán kaptam egy jó nagy maflást, és elestem, éppen az egyik császári katona lovának patái elé. Vérzett a térdem, csupa kosz voltam, nem volt rajtam más, csak egy rongyos rövidnadrág meg az a csillogó karkötő. A katona leugrott a lóról, felsegített, megfogta az állam, és jól megnézett magának. Megkérdezte, hogy hívnak, hol lakom, és amikor elmondtam, megdörzsölte az állát.

„Nem akarsz a császárnak dolgozni? Szolgákat keresek neki. A palotában lakhatnál, és igazi arany- és ezüstékszereket hordhatnál."

Dehogynem akartam. Úgy hangzott, mint egy álom. Bárkinek igent mondtam volna, aki elvitt volna arról a helyről, de hogy a császári palotában lakni... Persze fogalmam sem volt róla, milyen munkára kellek. A katonák felültettek a lóra, elvittek az árvaházhoz, és megkérdezték a vezetőjét, nem adna-e el nekik. Imádkoztam, hogy igent mondjon.

„Miért adnám el?" - kérdezte a ház előtti padon terpeszkedve, füstölgő pipáját a hájas hasára támasztva. Apucinak kellett szólítanunk azt a mocskot.

„Ezért" - felelte a katona, és egy zacskó aranyat dobott elé az asztalra. Naná, hogy gondolkodás és kérdés nélkül elfogadta. Odavetett nekik, mint egy darab húst. Azt gondoltam, ebből a rengeteg pénzből majd telik jobb sorsra a többi gyereknek, ruhákra, ételre, egy jobb házra... Most már biztos vagyok benne, hogy nem láttak belőle az égvilágon semmit. De akkor boldog voltam, hogy én is jól járok, és a többi gyerek is. Hogy kiszabadulok annak a hájas disznónak a karmai közül...

Itt megállt, lehajtotta a fejét, és megsimogatta Jimin haját.

- Nem unod?

- Dehogy, folytasd!

- Nagyon hosszú és fárasztó volt az út, mire ideértünk, egy hónapig is eltartott. Le voltam nyűgözve a palotától. Azt gondoltam, ilyen csak a mesében van. Amikor bemutattak a császárnak, mosolyogva mért végig, megkérdezte a katonákat, hogy hívnak, hány éves vagyok, hol találtak. Aztán közelebb lépett, a hüvelykujját lassan végighúzta az ajkaimon, és megnyalta a száját. Akkor már tudtam, hogy csöbörből vödörbe kerültem. Sejtettem, hogy mi lesz a „munka", amit elvár majd tőlem.

Azonnal behívatott a hálószobájába, letérdeltetett maga elé, és így szólt: „És most mutasd meg szépen, mire vagy képes azzal a gyönyörű száddal".

Keserűen elnevettem magam, és felálltam. „Látom, ez is egy disznóól, mint ahonnan jövök, csak ez aranyból és márványból van. De a lakója ugyanaz."

Elképesztően vakmerő és ostoba voltam. Először is kaptam egy akkora pofont, hogy csillagokat láttam, aztán levitetett oda, ahol te is jártál... Felségsértést követtem el, amiért halál jár, de mivel még gyerek voltam, csak jól rám akartak ijeszteni. Megkötöztek, és úgy tettek, mintha fel akarnának akasztani. Úgy kötötték meg a hurkot a nyakam körül, hogy csak fuldokoljak egy fél percig, de ne törjön el a nyakam. Úgy vergődtem, mint egy hal a horgon. Mikor már biztos voltam benne, hogy itt a vég, és elájultam, akkor levágták rólam a kötelet. A császár ágyán ébredtem fel, egy újabb pofonra. Letépte rólam a nadrágot, hasra fordított, hátracsavarta a karomat, és megerőszakolt, amihez azt gondolnád, hogy hozzászokhattam volna az évek alatt a szigeten, de nem, nem tudtam hozzászokni...

- Istenem, Tae...

- Aztán belöktek ebbe a szobába. Az eunuch kedves volt, megfürdetett, úgy tűnt, hogy sajnál. „Milyen kis fiatal vagy" - mondta szomorú szemekkel, miközben mosdatott. Akkor még csak Yoongi volt itt. Neki ezt a mai napig nem meséltem el. Szégyelltem magam, hogy ennyire hülye voltam. Próbált szót érteni velem, de csak ültem felhúzott térdekkel két napig, nem szóltam senkihez, gyilkos tekintettel néztem mindenkire, aki szembe jött. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem mindenkit, magamat a legjobban, és azt kívántam, bárcsak meghaltam volna az akasztófán...

Jimin könnyes szemmel nézett fel Taehyungra, és megszorította a kezét.

- Aztán lassan én is beletörődtem a sorsomba, és a császár is megenyhült, sokkal kedvesebb lett, gyengédebb, elhalmozott ajándékokkal, én meg úgy döntöttem, élvezem a luxust, az ékszereket, a finom ételeket, a szép ruhákat. Megtanultam bánni a testemmel, az ujjam köré csavarni a császárt, és jó barátok lettünk Yoongival. Akár azt is mondhatnám, hogy egészen boldog vagyok. Legalábbis mostanáig az voltam...

- Miért, most mi történt? - kérdezte Jimin. Közben felült, mert újabb köhögőroham tört rá, öklét a mellkasához szorította, másik kezét a szája elé tette. A könnye is kicsordult a fájdalomtól. Taehyung átölelte, érezte, hogy megint kezd felmenni a láza. Bevitte a szobába, adott neki egy pohár vizet, lefektette az ágyába, és mellé bújt.

- Meg kell gyógyulnod, hallod? - mondta, orrát Jimin nyakához érintve - A herceg szeret téged. Tényleg, igazán... szívből...

- Mit érek vele, ha úgyis elmegy?

- A tudat, hogy szeret... nekem már az is elég lenne. Ha soha nem lehetnénk együtt, de tudnám, hogy ugyanúgy érez, már boldoggá tenne.

Jiminnek már leragadt a szeme. Nehezen lélegzett, egyre forróbb lett a teste.

- Szeretsz valakit? - kérdezte lihegve, fátyolos hangon.

- Igen, szeretek valakit - súgta Taehyung a fülébe, és átölelte.

- Kit?

- Valakit, aki mást szeret.

- Ki az? És hogyhogy mást szeret, talán vak? Vagy elment az esze?

Taehyung elnevette magát.

- Nem, akit szeret, az sokkal jobb nálam.

Megcsókolta Jimin forró arcát, akit közben elnyomott az álom. Megigazította rajta a takarót, és hallgatta, ahogy nehezen, rendszertelenül, szaporán szuszog mellette.