Egymásra hangolva

13. fejezet

Jason harcolt, míg a földre nem került. Hiába a harcművészeti ismeretek, egyszerűen nem boldogult a túlerővel. Nem akarta feladni, de abban a pillanatban tudta, hogy ezúttal bajban van, amint a feje a földhöz ért. Ha vízszintbe kerül, onnan nem fog egykönnyen felállni, ez világos volt. Ha egy ellenfele lett volna, még boldogul, de így esélyét sem látta, hogy felkelhessen. Védte magát, összegömbölyödve, ahogy csak bírta. Várt, óráknak tűnő pillanatokig, de végül nem történt semmi.

– Engedj el, Greg!

Jason riadtan pillantott fel, és egy másodpercre nem tudta eldönteni, megkönnyebbül-e vagy még jegesebbé válik a rémület a szívében.

– Nem!

Határozott szó, és vasmarok volt, ami megakadályozta, hogy a támadója karja tovább üsse. A megmentője farkasszemet nézett a másikkal, de egyikük sem mozdult, és ahogy Jason gyorsan körbekémlelt, megdöbbent arcokat látott maga körül. Kihasználta a helyzetet, felült. Mindene sajgott, de szerencséjére semmije sem tört el.

– Nem szorulok a segítségedre, Wood – szólalt meg, de a hangja sokkal gyengébbnek hangzott, mint szerette volna. Átkozta magát, hogy ilyen szituációba keveredett, de még jobban azért, mert már nem csak őt érintette. Próbálta menteni, ami még menthető, de Greg egyértelművé tette, hogy ő nem így tervezi.

– Kelj fel, Jason! – felelte, ő pedig üvölteni tudott volna vele. Soha nem használta még nyilvánosan a keresztnevét, és tudta, hogy most direkt tette. Elárulja magát, szánt szándékkal.

– Hallottad, Blair, felkelhetsz! – sziszegte Randy, miközben kirántotta a kezét a szorításból. Jason sóhajtva tett eleget a kérésnek.

– Húzz el innen, Jason! – nézett rá Greg. Próbált nyugodtnak tűnni, de ő átlátott rajta, észrevette a szemében tomboló dühöt, és tartott tőle, hogy mit akar tenni. Már szólásra nyitotta a száját, de Greg beléfojtotta a szót. – Később találkozunk, és megbeszéljük.

– Tudod, hol találsz – gurult dühbe Jason is. Nem akarta itt hagyni Greget, nem így, de ha ő ezt kéri, nem tehet mást. Az ő barátai, ezt neki kell eldöntenie. Reménykedett, hogy őt legalább nem bántják, bármi is történjék. Lesújtó pillantással mérte végig Randy Jonest, a srácot, aki folyamatosan belekötött, és most többedmagával nekiesett. Gyűlölte a gyávaságot, mindennél jobban. És utálta a gondolatot, hogy nem volt elég ahhoz, hogy megvédje saját magát.

Felszegte a fejét, felkapta a táskáját, és elsétált. A szóváltás foszlányaira igyekezett nem is figyelni inkább...

– Ez meg mégis mi a fene volt?! – támadt neki Randy a barátjának, bármilyen dühödten is nézett rá a másik.

– Te kérdezed?! – emelte fel a hangját Greg, és roppant büszke volt magára, hogy nem egyből üvöltözéssel kezdte. Még szerencse, hogy kiszúrta hazafelé menet a jelenetet, mert ki tudja, mi történhetett volna...

– Igen, én – sziszegte közelebb hajolva Randy, de Greg nem hátrált meg, nem lépett hátrébb. Állta a sarat.

– Épp többedmagaddal akartál laposra verni valakit, és te vonsz engem kérdőre?

– Megérdemelte – jelentette ki magabiztosan a másik, Greg pedig érezte, hogy megremeg a haragtól. Egy lépés választotta csak el, hogy megüsse a gyerekkori legjobb barátját, és ez megijesztette, és el is szomorította egyben. Tényleg ide jutottak volna? Idáig fajultak a dolgok?

– Megérdemelte? – Őt magát is meglepte, mennyire jegessé vált a hangja. – Mégis miért érdemelte volna meg?

– Mert... – kezdett bele nagy svunggal Randy, de aztán megtorpant. – ...olyan.