Ötéjszakás kaland (18+)

1 - A távkapcsolatok nem működnek

Máskor imádtam volna a hotelt – egy nyugodt, osztrák kisváros szélén volt, friss hegyi levegő, faragott fa ablakkeretek, mindenütt muskátlik meg különböző virágok, a közelben egy csendesen csobogó patak, szóval egy tökéletesnek ígérkező nyaralás is lehetett volna –, mégsem tudott érdekelni egyik részlete se. Miközben pakoltuk ki a csomagokat a kocsiból, Petike szokásos módon háromszoros tempóban futott el a szállás bejáratáig, majd vissza hozzánk. Olyan izgatottan rohangált ide-oda, mintha nem egy hatórás utazáson lennénk túl – bár lehet, minden egyes autóban eltöltött óra egyre több energiáját halmozta fel, hogy most egyben törjön ki az egész.

Anya látványosan mélyet lélegzett.

- Még a levegő is sokkal tisztább, mint otthon – mondta, miközben lelassított gyönyörködni a hegyekben.

Mosolyt erőltetve bólintottam, majd elsétáltam mellette.

A szobánk az első emeleten volt, de nem volt kedvem kivárni a liftet, így bőröndömet felemelve felcaplattam a lépcsőn. A hotel tényleg nagyon ízlésesen volt berendezve. Minden sarokban egy-egy dísz: vesszőből font kosár szárított virágokkal, visszafogott festmények a falakon, random nyírfa darabok a sarokban, amik nem tudom, milyen funkcióval bírtak, de szimplán jól néztek ki. A csendes folyosón visszhangot vert a bőröndöm kereke. Vasárnap volt, valószínűleg a turnusváltás miatt ilyen kihalt az egész.

Amióta az eszemet tudtam, minden évben Ausztriába mentünk nyaralni – egyrészt, mert imádtunk túrázni a hegyek közt, másrészt, mert valahányszor lementünk a tengerre, mindig szakadt az eső és hideg volt a víz, Ausztriában viszont nem baj, ha esik, mert úgy is lehet túrázni. Valószínűleg csak megszokás volt, de én is szerettem nyaranta idejárni. Idén azonban úgy éreztem, hogy az egész csak egy unalmas illúzió, hogy eljátsszuk, milyen szép minden, de közben meg egyáltalán nem az.

Az egész Dani hibája volt. Miatta voltam ennyire elkenődve. Mindössze tegnap beszéltem vele, de azóta mintha nem is ezen a bolygón lennék. A gondolataim minduntalan máshol jártak, hevesen pörögtek. Épp ezért az autóút valóságos kínszenvedés volt – túl sok szabad órájuk volt a gondolataimnak!

Tegnap délelőtt felhívott, hogy szeretne találkozni velem. Jólesett, hiszen tudta, hogy most egy hétig nem látjuk egymást. Ő sajnos nem jöhetett el velünk a nyaralásra. Próbáltam anyáéknak felvetni az ötletet: anya még benne is lett volna talán, de apa határozottan elutasította. Mondván, hogy a nyaralás egy családi program, legyünk csak négyesben, ahogy mindig is. Félig elhittem, hogy tényleg így gondolja, de persze tudtam, hogy ha például Barbarát hívtam volna, akkor engedékenyebb lett volna. De igazából már mindegy...

Danival a főtéren találkoztunk, oda érkezett a busza, szóval ott volt a legegyszerűbb összefutni. Amikor megláttam, boldogan integettem neki. Odaértünk egymáshoz, és meg akartam ölelni, de hátrébb lépett, így megtorpantam.

- Mi az? – kérdeztem.

- Beszélnünk kell – mondta nyugodt hangon.

Bevallom, őszintén nem számítottam rá, hogy szakítani fog velem. Nem azért, mert annyira felhőtlen volt a kapcsolatunk, hiszen elég sokat veszekedtünk, főleg az utóbbi időben. Érettségi körül kezdett el romlani az egész, azokban a hónapokban mindketten stresszesebbek voltunk a szokásosnál, így többször is összekaptunk, mint kellett volna. Azonban úgy éreztem, hogy bár nem mintapárként, de azért mégiscsak megvoltunk valahogy.

Először nem tudtam mit mondani, csak néztem rá kitágult szemekkel. Dani elkapta a tekintetét, mintha nem akarna a szemembe nézni. Nyilván azt várta, hogy megkérdezzem, miért, de hirtelen egy szót se tudtam kipréselni.