Ötéjszakás kaland (18+)

14 - Hülye voltam

Másnap délután hazaérve bepakoltam a szennyeseket a mosógépbe. Közben halkan dudorásztam valamit, bár nem igazán voltam tudatában. Gondolataim Dani felé vándoroltak. Meglepődtem, hogy tudta, melyik napon érkezünk vissza. Nagyjából egy órája léphettük át a határt, amikor üzenetet küldött.

Szia! Holnap délután négy jó neked? köszi még egyszer

Valamiért egyből visszaírtam neki, hogy persze és gyorsan kinyomtam a telefonomat. Abban már szinte biztos voltam, hogy bocsánatot akar kérni tőlem és valószínűleg vissza is akarja majd könyörögni magát hozzám. Bevallom, kicsit aggódtam a holnapi találkozó miatt, mert Dani hajlamos volt arra, hogy kidumálja magát és a végén még én jövök ki az egészből hibásan. Minden pillanatban mérges voltam magamra, amiért egyáltalán belementem a találkozóba, de a hülye kíváncsiságom győzött. Nem tudom, talán akartam egy esélyt adni Daninak, hogy békében zárjuk le a kapcsolatunkat, ne egy kiabálással a főtér kellős közepén.

Csendesen pakolásztam a szennyes ruhákat tovább. A rövidnadrágom következett. Benyúltam a zsebeibe, mielőtt bedobtam a mosógépbe. A kezem azonban megakadt egy vékony valamiben. Kíváncsian húztam ki.

Elkerekedtek a szemeim, ahogy megláttam a kis polaroid képet. Kevinnel mindketten a kamerába nevettünk, fejünk majdnem összeért, a háttérben kék hegyek magasodtak. Akkor készült, amikor együtt túrázott a két család. Emlékszem, hogy Kevin belecsípett az oldalamba, és azért kezdtem el nevetni. Ő meg csak úgy magától.

Elmosolyodtam a kép láttán, azonban egyből el is szomorodtam. Kevin a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel újra és újra a gondolataim között.

Írnom kéne neki – gondoltam magamban. Bár nem tudtam, mit. Igazából bármit. Még egy szimpla „hali, mizu" is megtenné. Csak újra beszélni vele.

Ekkor szinte ledöntött a lábamról a felismerés: sosem mutatkozott be a teljes nevén! Csak annyit tudtam, hogy Kevin. Valamilyen Kevin. A vezetéknevéről fogalmam se volt! A megannyi vidám és komoly beszélgetés alatt egyszer se jött szóba, hogy „amúgy téged hogy hívnak".

- Ez most komoly? – nyögtem fel. Ennyire idióta csak én lehettem! Egyetlen egyszer se fordult meg a fejemben, hogy megkérdezzem a teljes nevét és bejelöljem? Ráadásul minden bizonnyal én se mondtam el sose neki a vezetéknevemet. Nem akartam elhinni, hogy ezen az apró, de annál bosszantóbb bakin fog az egész félremenni. Most komolyan ezért nem fogom soha többé elérni Kevint, mert nem voltam képes megkérdezni tőle a vezetéknevét?

Olyan dühösen vágtam be a maradék ruhát a mosógépbe, hogy ijesztően nagyot koppant egy cipzár a falán. Felviharzottam a szobámba és elterültem az ágyamon. A polaroid fényképet azonban óvatosan letettem az asztalomra előtte.

Úgy éreztem magamat, mint egy komplett idióta. És valószínűleg nem jártam messze az igazságtól.

*

A főtérre tíz perccel négy előtt érkeztem, de egyből megpillantottam Dani alakját az egyik padon. Mély levegőt vettem, miközben elindultam felé. Tulajdonképpen egyáltalán nem álltam készen erre a találkozóra, de nem fordultam vissza. Felesleges lett volna. Itt az idő lezárni ezt az egészet egyszer és mindenkorra.

Amikor Dani észrevett, szelíden elmosolyodott. Egy rövid pillanatra elbizonytalanodtam. Fogalmam sincs, mire számítottam, milyen lesz újra látni őt. Lehet azt reméltem, hogy halkszavú és visszahúzódó lesz, esetleg esetlen. Úgy könnyebb lett volna nemet mondani neki.

- Szia, Tom – köszönt. Egy óvatlan pillanatig örültem, hogy újra hallom a hangját. Kellemesen csengett, mint egykor a Balatonon, amikor váratlanul egy pár lettünk.