A tiéd akarok lenni | Carson Coma fan fic

10.

(Kilencmillió évvel később, de végre visszatértem egy új fejezettel... :') Sajnálom, hogy eddig tartott, meg ráadásul nem is olyan hosszú... És tudom, hogy az előző rész végén azt mondtam, hogy lehet, hogy még lesz több fejezet is, de miközben ezt írtam, úgy éreztem, hogy itt pont jó befejezése lenne; tehát "hivatalosan" ez az utolsó fejezet, és ha még valaha írok hozzá új részeket, azok csak ilyen kis bónusz szösszenetek lesznek. De remélem, így is tetszeni fog nektek, köszönöm a sok támogatást és kedves szavakat (imádom olvasni a kommenteket, mindig jót röhögök rajtuk lol <3), aztán lehet még jövök új sztorikkal, mert bevallom azért is tartott ilyen sokáig megírni ezt a szart, mert közben másnak is nekiálltam 💀👀 Na jó olvasást, csókollak titeket xxx)

—

Giorgio ül este az ágya szélén, nézi a lávalámpát az éjjeliszekrényén, és végre megérti, hogy szörnyen kalkulált. Hogy bármi is lesz, ezután nem mehet vissza minden oda, ahogy volt régen.

Ez az egész ügy szépen ripityára törte az elképzelést, amivel eddig hitegette magát, miszerint a Bálint iránt érzett imádata csak egy ártalmatlan, teljesen baráti, mondhatni plátói érzés. Képtelenség, hogy úgy tegyen, mintha ez után a kis ál-kapcsolat után nem vágyakozna egy igazi kapcsolatra: igazából fogni Bálint kezét akárhol, igazából vele tölteni minden napot, meg az éjszakákat is, s szabadon, ürügy nélkül csókolni meg, amikor csak akarja. Megízlelte, milyen Bálint párjának lenni, és mostantól ezt akarja minden nap; többé nem akar visszatérni belőle.

És fejében örökösen visszhangzik a „mikor rájöttem, hogy szeretem Giorgiót, már nyakig benne voltam", meg az, ahogy Bálint ma reggel nézett rá, mielőtt megcsókolta volna. Az, ahogy megcsókolta.

Nézz hátra – gondolta akkor Giorgio, a kerti kapu előtt állva, minden idegszálával küldve a gondolatot Bálint távolodó alakja után. – Nézz vissza rám, és akkor utánad futok és megcsókollak megint.

De Bálint nem nézett vissza, és Giorgio nem futott utána.

Mondhatná Giorgio, hogy váratlanul szakadt rá ez a metaforikus „égő épület" — azonban cselekedeteinek teljes tudatában, ő maga gyújtotta meg a szikrát. Az ő ötlete volt az egész, nem okolhat senki mást, csak önmagát.

Tehát – gondolja, ahogy elfekszik az ágyában, amiben tegnap este, s ma reggel, Bálint is feküdt –, nekem is kell megoldanom.

Csak még nem tudja, hogyan. Bálintra gondol, arra, ahogy ott feküdt mellette, teste puha és meleg volt, a szemei pedig folyton leragadtak, mire végre nyitva tartani sem tudta őket. Giorgio nem tudta megállni, hogy ne feküdjön szorosan mellé... most meg egyedül fekszik az ágyban, és Bálint csak az emlékeiben alszik el mellette azzal a halvány mosollyal az arcán.

—

A probléma csak annyi, hogy egyáltalán nem beszélnek szilveszterig.

Bálint rak fel Instára egy képet Bécsből, amin nem is ő szerepel, hanem csak egy öreg hangszerbolt bejárata, de azért Giorgio belájkolja neki. Ő maga is rak fel egy-két képet a két ünnep közötti pár napban, azokról a helyekről, ahol Isa néniékkel megy, és Bálint is ad rá szíveket, de szólni továbbra sem szólnak egymáshoz. Néha írnak mind a ketten csoportos beszélgetésekbe, amikben mások is vannak, de ott sem egymásnak írnak, csak úgy általánosságban a többieknek. Giorgio többször rámegy Bálint nevére, hogy végre írjon neki külön is, de nem tudja rávenni magát. Nem is tudja, mit mondhatna.

Végül Bálint ír először, a buli előtt egy órával.

Elmenjek érted, vagy találkozzunk valahol útközben?
20:02