A Kitagadottak

𝟏. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 (𝐀𝐫𝐥𝐞𝐧𝐞)

Ősz volt.

Hideg.

Nagyon hideg.

A nadrágom lassan beázott a sárban való térdeléstől, de ezzel nem foglalkozhattam, volt nagyobb problémám is.

– Elmondanád, mégis mi a jó eget csinálsz?! – rivallt rám Mr. Wilkinson. A fejemet lehajtva a nadrágomon egyre terjedő foltot néztem.

Ha nem állok fel legalább két percen belül, teljesen átázik, és akkor nem lesz mit felvennem.

– Terád tényleg semmit nem lehet bízni?! Csak annyit kértem, hogy mosd meg azt a átkozott üvegedényt, erre te kijössz az udvarra, és ha ez még nem volna elég, beleejted a kitudja, hány méter mély kútba! Ősz van, te szerencsétlen! A kerti kút NEM HASZNÁLJUK ILYENKOR!!! – én magam is elcsodálkoztam azon, hogy nem fakadtam sírva. Talán a lelkem volt kivételesen strapabíró, és nyolc év folyamatos szidás után egyszerűen kibírtam könnyek nélkül.

– Hallod, amit mondok? Nézz a szemembe, te gyáva liba! Miért nem nézel a szemembe? Félsz? Basszus, nézz már fel te barom!

Nem.

Nem.

Nem, nem, nem, nem, NEM!

Fogaimmal erősen az ajkamba haraptam, de nem éreztem hozzá fájdalmat. A lelkem azonban darabokra lett zúzva, mint minden egyes olyan alkalommal, amikor így szólítottak.

– Ne. Nevezz. Így.

A hangom remegett a dühtől.

– Ó, szóval megszólalni van merszed, de rám nézni nincs – szavaiból sugárzott a megvetést. – Rendben. Akkor tehát jöhet a büntetés.

Megremegtem. Mi következik? Verés? Étel megvonás? Kilakoltatás? Talán annak örültem volna a legjobban. Nem akartam az utcára kerülni, de Wilkinson-éknál még az is jobb. 

– Mivel bele tudtad ejteni az egyik legértékesebb tárgyamat a kútba, gondolom ki is tudod szedni. Na, láss neki, nem érek rá egész nap – mondta, aztán csizmáinak csoszogását, majd a bejárati ajtó csapódását hallva felpillantottam.

Mi az, hogy nem érsz rá?  Egész nap mást sem csinálsz, csak a kanapén senyvedve bámulod a tévét!

A kert, ami szemem elé tárult a tavaszi, és a nyári hónapokban, valamint napsütésben általában gyönyörű. Olyankor az egészet színes virágok borítják, a fák rügyeznek, és megvédenek az esetenként tűző nap sugaraitól. Kisebb koromban imádtam itt játszani, habár mindig nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy leszakítsak, vagy elcsúfítsak valamit, mert akkor Wilkinson-ék irtó dühösek lettek volna. Most azonban inkább depresszív hatást keltett, fakó színével és kókadozó virágaival.

Most kellett volna sírva fakadnom. De nem tettem, mert ha volt valami, amit megtanultam az évek során, akkor az az volt, hogy a sírás nem visz semmire. Egyelőre nincs értelme könnyeket hullatni.  

Majd sírok, ha tényleg nagy a baj. 

Gyorsan feláltam a földről, majd elindultam a hatalmas kertben található kis faház felé, ahol a szerszámokat tartották, meg a felesleges „lomokat". Amik ahhoz képest, hogy Mrs. Wilkinson állítása szerint „használhatatlanok", nekem mindig kapóra jöttek.

Mint akkor.

A kis házikóba lépve az első dolog, amire figyelmes lettem, a tükörképem volt.

Amelytől egyből hátra hőköltem.