Írjunk együtt

4. Feladat megoldásom

Huhhhh. Ez egy jó nehéz feladat volt. Sokáig gondolkodtam, de semmi nem jutott az eszembe.
Valami olyat akartam, ami ismert mese. Voltak ötleteim, de azok túl hosszúak lettek volna. Szerettem volna hamar túlesni ezen, így a Piroska és a farkast választottam. Minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé tetszik. Mindegy is...megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet!

Piroska és a farkas

Az erdőben félhomály volt. A holdfény átszűrődött a csupasz faágakon, de a talajszintet így sem érték el a sugarai. Egy fiatal lány sétált a puha avarban. Piros esőkabátján megcsillant a holdfény. Csuklyája alól kilógott szőke haja, amit meglebbentett az esti szél. Szívét facsarta a hazugság, amit alig egy órája mondott az anyja szemébe. Még, hogy a nagymamájához megy?! Nevetséges. Muszáj volt kimennie az erdőbe, muszáj volt sétálnia. Ez persze szintén nem volt teljesen igaz. Magának is hazudott.

Ki akarta deríteni, mi lakik az erdőben. Mik azok a kísértetiesen csábító hangok, amik innen hallatszódnak. Amik néhol farkasüvöltésre, néhol pedig fiúkacajra emlékeztetik. Amik szinte csalogatják egyre beljebb, és beljebb, miközben kíváncsisága egyre növekszik. Átvágott egy patakon. Legugolt, fehér ujjaival megcirógatta a jeges vizet. Szája halvány mosolyra húzódott, vérvörös csuklyája lehullott a fejéről. A hideg hirtelen érte a fejbőrét, és végigfutott a gerincén. Úgy érezte figyelik, de nem látott senkit a sötétben. Hirtelen elfogta a félelem, és úgy érezte, nagyon rossz ötlet volt idejönni.

Kihúzta magát, és elindult. Átlépdelt az ismerős köveken. Egy mezőre érkezett. Látta már ezt a mezőt, bár a nappali világosságban sokkal barátságosabbnak tűnt. Virágai most baljósan hajlongtak, a fű szinte koromfekete volt, csak a holdfény festette valahol aranyszínűvé. Tudta, hogy a nagymamája háza már tényleg nincs túl messze. Oda akart szaladni, becsapni maga után az ajtót, és lekucorodni a tűzhely elé. A félelem körbevette. Butának és sebezhetőnek érezte magát.

De a kísértés, ami idáig kergette nem hagyta nyugodni. Kék szeme zavarodottan rebbent az erdő felé. Megrázta a fejét. Képzelődik. Lassan elindult. Lába zsibbadt, de sietett. Nem hallott semmit, csak pulzusa lüktetését, ami valamennyire megnyugtatta. Gondolatban magát korholta, amiért este kimerészkedett, amiért egyedül volt, amiért kíváncsi volt. Nyakán hideg kúszott végig. Mintha láthatatlan, fagyos kezek markolászták volna. Megtorpant. Szíve hevesen kalapált. - Menj tovább! Ne állj meg! Ne nézz hátra! a hangja olyan messziről csengett, mintha nem is ő mondta volna.

Lehunyta a szemét, majd hátralesett a válla fölött. A mező másik végében egy hatalmas állat állt. Szeme szikrázóan zöld, bundája sötét. Dermedten állt, támadásra készen, fehér fogával vicsorítva, halk, búgás szeű morgással a torkában. A lány lélegzete elállt. Egyszerre csodálta, és halálra ijesztette a farkas. Nem mert megmozdulni. Ha elfut, az állat pár másodperc alatt utoléri. Próbálja elijeszteni? Sikítson? Egyik megoldás sem tűnt észszerűnek. Némán fújta ki forró levegőjét ajkai közül.

Szeme a földre tévedt. Valami husángot keresett. Ha az állat rátámad, meg tudja magát védeni. De a földön csak néhány fehér kis virág volt, és nyirkos fű. A farkas rohanni kezdett felé. A lánynak mozdulni sem maradt ideje. A farkas mancsa kézzé nyúlt, feje arccá vált, teste emberi lett. A lány döbbenten meredt az előtte álló magas fiúra. Ugyanolyan vad, zöld tekintete volt, mint az előbbi alakjának. Ajkai közül kivillant hibátlan, hófehér fogsora, szürke haja csapzottan hullott a homlokába.

A lány hüledezve nézett rá. Elfelejtett lélegezni, de még gondolkozni is. A fiú elmosolyodott. Imádta halálra ijeszteni az embereket. - Este veszélyes az erdőben Piroska - suttogta, végignézve az előtte álló lányon. Teste forróságot sugárzott, tekintete megijesztette a lányt. Féktelen volt, és titokzatos. A lány szótlanul bámulta. A fiú állával az erdő felé bökött. - Jobb, ha hazamész a nagymamádhoz. A lányt kirázta a hideg. Nem mert megfordulni. Lassan hátrálni kezdett, szemeit nem véve le a varázslatos fiúról. De elnyelte a leszálló köd. Nem maradt más utána, csak egy meleg fuvallat.

A lány rohanni kezdett a faház felé. Azt hitte csak álmodta, csak képzelte. - Ez nem lehetett valóság! - bizonygatta magának napokkal később is. De este még mindig beszűrődött a fiúkacaj az erdőből.
És csak ő tudta, ki lehet az.

........
Ez egy kicsit furcsára sikeredett, de remélem azért elnyerte a tetszéseteket.
Az enyémet nem annyira, amennyire szerettem volna.
Ti hogy álltok?