The Prince of Ice (Befejezett)

Káprázat

Harrynek mindig sok idő kellett, hogy felébredjen. Szerette a telet, mégis fázós volt, imádott a meleg paplanok és párnák közé bújni, és csak lustálkodni, ha nem kellett időre kelnie. Így volt ez azon a reggelen is, legalább egy órát ágyban maradt még, mire sürgetővé vált meglátogatni a mosdót, onnan pedig egyből a konyhába indult. Nem nézett ki az ablakon, békésen elkészítette a reggeli tál müzlijét egy nagy bögre kávéval kiegészítve, és akkor sokkolta először a hófehérbe öltözött táj, amikor készült letelepedni a kedvenc foteljába, és bekapcsolni a tévét.

– Mi a fene? – suttogta, ahogy mindent lepakolt a dohányzóasztalra, aztán kinyitotta a terasz ajtaját, hogy könnyebben szétnézhessen. Előző nap még tizenkét fok volt, sütött a nap. Aznapra is ugyanezt ígérték, sőt szomorúan, de azt olvasta, hogy melegrekord dől meg azon a karácsonyon, nem havazási. Azonnal eszébe jutott, amit Jesse mondott neki, és mintha hevesebben vert volna a szíve a ténytől, hogy egyelőre ezt találta a legésszerűbb magyarázatnak. – Jack Frost?

Már ha az ésszerűnek mondható, hogy egy fiú, vagy Jesse szerint férfi, járja a világot és mindenhova havat varázsol. Valószínűleg nem. Hiszen az egész annyira abszurd volt! Kellett, hogy legyen valami magyarázat, ha már nem, hát ez is egy furcsa tünete a klíma katasztrófának, ami a világot sújtotta. Egyből a híreket kezdte lesni, hogy vajon mit mondanak, de sehol nem talált választ. Mindenki értetlenül állt a váratlan hó előtt, ami maga alá temette egész Holmes Chapelt. Az iskolákban és óvodákban emiatt természetesen szünetet rendeltek el, aminek nem csak a gyerekek örültek, hanem Harry is.

Volt egy kis ideje, hogy megejtse az utolsó nagy karácsonyi bevásárlást, és amikor hazaért, azonnal csomagolni is kezdte az ajándékokat, hogy a fa alá pakolja. Ez volt az első karácsony, amikor ő várta vendégségbe a családját karácsony reggelére, hogy mindenki nála bontson ajándékot, és úgy beszélték meg, hogy az ebéddel is ő készül, míg édesanyja és nővére csak némi extra süteménnyel járulnak hozzá a nagy naphoz. Ennél izgatottabb aligha lehetett volna, mert bár imádott főzni, a menü ezúttal különleges volt. Narancsos kacsát tervezett a vendégeinek. Az a két nap, amíg zárva volt az óvoda, tökéletes volt arra, hogy minden hozzávalót beszerezzen, és az ünnepek végéig már sehova se kelljen elmennie.

Éppen a gyerekeket fogadta a csoportban azon a hideg, hétfő reggelen. Mindenki boldog volt, hiszen szombaton már huszonnegyedike, egy telefonhívás, ami Jesse anyukájától érkezett, mégis kicsit kizökkentette.

– Jó reggelt, Nora! – köszönt a telefonba, és a gyerekeknek intett mosolyogva, hogy nyugodtan játszanak, aznap szabadfoglalkozással indítanak, hogy addig is lezavarhassa azt a telefonhívást. – Hogy van?

– Én nagyszerűen, köszönöm! – viszonozta a kedvességet a fiatal nő, udvariasságból ő is kifaggatta Harryt, hogy érzi magát, aztán rátért a hívása valódi okára. – Azért telefonáltam, mert Jesse ma nem tud óvodába menni. Nagyon megfázott, és ma reggel még láza volt. Szerintem pár nap alatt kipiheni, semmi igazán komoly.

– Szomorúan hallom – válaszolta Harry, és a fejét ingatta. Jesse mindig ilyen volt, könnyen megfázott, viszont nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mi van ha megint kiszökött, hiába ígértette meg vele, hogy nem teszi. – Hogy fázott meg ennyire?

– Ismeri, imádja a havat, alig tudtam beimádkozni a minap – felelte Nora, és Harry szinte még a mosolyt és legyintést is maga előtt látta, ahogy elmondja ezt a mondatot. – Meg is lett az eredménye.

– Mondja meg neki, hogy sokat gondolunk rá, gyógyuljon meg hamar – üzente Harry a kisfiúnak. – Ma csinálunk pár apró kis ajándékot neki, ha nem zavarok, este elugrom vele és beköszönök.