"ily estrella"

nyolc

Úgy tűnt végre beadja a derekát, mert megadót sóhajtva hátradőlt a székében, ezzel széles mosolyra késztetve Dorothyt.
- Menj, csak nehogy úgy gyere vissza, hogy odavagy valami spanyol gyerekért.

Késő.

A madridi kiruccanás megállapodása végül úgy szólt, hogy egy nappal azelőtt, hogy Monacóban találkoztak volna Maxékkel, Dorothy Angliából a spanyol városba repül, ahol egy éjszakát a Sainz rezidenciában tölt, ihletet gyűjtve egy új slágerhez.
Természetesen ez egyben egy kétségbeesett próbálkozás volt az egymásért epekedő párosnak, hogy közös időt tudjanak tölteni, ami után már majdnem egy hete vágytak. Napok óta csak az üzeneteik voltak az örömeik, visszaszámlálást tartottak, mire végre eljött az a csütörtök délelőtt, amikor Dorothy megérkezett.

Carlos meglepően éber és kisimult volt aznap reggel, feleannyi idő alatt teljesítette a hajnali futását és amikor a reggelijét fogyasztotta, szinte percenként az időt leste, hogy mikor kell elindulnia a reptérre. Örült neki, hogy a családja nem mutatott hajlandóságot még arra, hogy lemenjenek, így senki sem látta az izgatott sürgését. Legalábbis ebben a hitben lehetett, amíg be nem rakta a tányérját a mosogatóba, és megfordulva meglátta a húgát.
- Ana! – Carlos meglepetten felkiáltott. – Hogy-hogy ébren vagy?
- Egy óra múlva vendégünk jön, nem? Vagyis az én vendégem, ahogy tegnap a lelkemre kötötted. – vonta fel a szemöldökét játékosan. – Lassan el kell indulnom Dollyért.
- Nem kell, megyek én. – jelentette ki Carlos. Ana továbbra is csak állt előtte és mosolygott, ezzel összezavarva a másikat. – Mivan?
- Dolly az én vendégem bratyó, mondtam. Majd én elmegyek érte, úgyis most edzettél, pihenj le. Ne aggódj, ha megérkeztünk, akkor sem fogunk zavarni.

A nő felkapott egy almát és a kocsikulcsát a pultról, majd vidáman dúdolva hagyta ott testvérét a konyhában. Carlos behunyta a szemét, és abban a pár másodpercben felkészítette magát, hogy még később láthatja a brit lányt. Még két óra.

Eközben Dorothynak fogalma sem volt a tervek változásáról, feszült izgalommal lépett be a reptér azon felébe, ahol családok szoktak egyesülni egy-egy hosszú út után. Szorosan maga mellett tartotta a bőröndjét, napszemüvegét majdnem reflexből a feje tetejére tolta, viszont végül eszébe jutott, hogy nem akart feltűnést kelteni.
Egyre csak nyújtogatta a nyakát, keresve az ismerős barna hajkoronát, de sehol nem látta, amikor is egy hang a jobb oldaláról mindent megmagyarázott.

- Dolly!
Carlos fiatalabb lánytestvére szólította és mosolyogva indult meg felé. Dorothy is elmosolyodott, mégis miközben megölelték egymást, csalódottság is megjelent a szívében. Alig várta, hogy találkozhasson a férfivel. Elhessegette az érzést.
- Annyira örülök, hogy eljöttél! Carlito mondta, hogy dalírás miatt, szóval ne aggódj, magadra hagylak majd azért. Imádni fogod, ígérem!

- Na és hogy vagy a hercegeddel? – kezdeményezett beszélgetést Dorothy, miközben elindultak kifelé a kocsi felé. A két lány ismeretsége is két évvel azelőttre nyúlik vissza, amikor a bátyjaik csapattársak voltak. Gyorsan, kifejezetten jóban lettek, hiszen még korban is rendkívül közel álltak egymáshoz.
Gyorsan képbejöttek, arról, hogy pontosan miről maradtak le a másik életéből. Már csak egyetlen útra kellett befordulniuk, amikor Ana témát váltott. – A bátyám nagyon vár már. – egy pillanatra a mellette ülő angol lányra kapta a tekintetét, aki a lehető legsemlegesebbnek próbálta tartani az arcát. – Szerintem évek óta nem kelt ilyen korán, a versenynapokon kívül.
- Nem hiszem, hogy van ennek bármi jelentősége. – felelte Dorothy, de miközben mondta, az ujjaival szinte reflexszerűen kezdte el piszkálni a rövidnadrágja alját. Ez nem kerülte el Ana figyelmét sem, így mindentudó mosollyal az arcán parkolta le az autót a ház előtt.