Gyermekkènt szàmtalanszor bolyongtam egyedül a sötèt kastèly kongò folyosòin ès ködlepte kertjèben s legtöbbször ugyanaz a szàndèk vezèrelte lèpteimet. Felkutatni ès elpusztítani ôt, ki a csalàdom pusztulàsàt okozta.
A tiltott àrnyèk jelenlètèt a nap minden òràjàban èrezni lehetett s folytonos suttogàsa lassan az ôrületbe kergetett mindenkit. Aprò kedvtelensèggel kezdôdött, majd mèly depressziò, vègül pedig öngyilkossàg. A tünetek kivètel nèlkül minen àldozatnàl jelen voltak az àrnyèk pedig nem ismerte a kegyelmet. Mèg ma is jòl emlèkszem arra az èjszakàra, amikor egy èjjeli sètàm alkalmàval òvatlansàgbòl felèbresztettem ôt. A hajnal sosem volt mèg annyira messze, a rettegès pedig valòsàggal megbènított. Nem rejtôzhettem el vizslatò szemei elôl s menekülni sem volt èpp kèzenfekvô megoldàs, èn azonban mègis ùgy döntöttem, hogy megpròbàlom.
