Az alku /befejezett/

9. Lucas

Valami nem stimmelt, éreztem, de persze szokás szerint senki nem mondott nekem semmit. Már az őrületbe kerget, hogy úgy kezelnek, mint egy gyereket. Láttam rajtuk, hogy feszültek, hiába próbálták titkolni előlem. Ha megjelentem, azonnal abbahagyták a beszélgetést, témát váltottak, vagy csak elküldtek, mondván, nem rám tartozik.

Már épp indultam volna, amikor pittyegett a telefonom.

"Valamit szeretnék veled megbeszélni. Át tudnál jönni ma? Michael"

Kopogtam az irodája ajtaján, de nem szólt ki senki, ezért benyitottam. Először észre sem vettek.
- Csak szólok, hogy elmegyek. Nem tudom mikor jövök.
- Mégis hová mész?
- Oliverhez, beugrok apáékhoz is.
- És mi ez a kijelentő mód? Nem kellene először elkéredzkedni?
- Ajj, ne csináld már. Nem a világ végére akarok elutazni, vagy bulizni menni a haverokkal. Ami, halkan megjegyzem, már hiányzik.
- Ezzel szerinted meggyőzöl?
- Na én magatokra hagylak! Sok sikert kölyök!

- Miben sántikálsz?
- Semmiben. Csak a haveromhoz akarok elmenni, az egyetlenhez, mivel senkit nem engedsz a közelembe.
- Nem akarom, hogy bajod essen.
- Baromság.
Csak ült a bőrszékében és nézett, nem szólt semmit. Nem láttam azt a magabiztosságot a szemeiben, valami megváltozott, félt valamitől. Oda sétáltam elé és letérdeltem a lábai közé. Onnan néztem fel rá.
- Tudod, hogy nem kell aggódnod, miattam nem. Tudom, hogy titkoltok valamit előlem, látom rajtatok. Nem tudom, hogy köze van-e hozzám, vagy a családomhoz, de gyanítom, hogy igen. Azt csak remélem, hogy majd elmondjátok nekem is. De én soha nem árullak el. És ha amiatt aggódsz, hogy esetleg valakivel… - közben elkezdtem lehúzni a nadrágja cipzárját - Nekem csak te kellesz.

Hirtelen mozdult, időm sem volt felkészülni. Kezei közé fogta az arcom és lehajolt hozzám, azonnal birtokba vette a számat. Nem volt gyengéd, úgy ostromolt, hogy alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Vágytam rá, a közelségére, az érintésére, teljesen függő lettem. Majd amilyen hirtelen megcsókolt, olyan hirtelen húzódott el, csak bámult rám, nem szólt egy szót sem. Lehúztam a nadrágját a bokájáig és pár másodpercig csak néztem, próbáltam felkészülni a következő percekre. Ráfogtam és a számba vettem, de először csak a hegyét. Kényeztettem a nyelvemmel, miközben a kezemmel szorítottam a tövénél. Majd elkezdtem egyre mélyebbre engedni. Idő kellett, hogy hozzá szokjon a torkom a méretéhez, lehetetlenség volt elsőre bekapni teljes hosszában. De úgy tűnt, neki most nincs türelme megvárni, amíg hozzászokom, belemarkolt a tarkómnál a hajamba és egy mozdulattal ráhúzott. A szemeim megteltek könnyel és elkezdtem küzdeni, a torkom reflexszerűen összezárult az idegen tárgy körül, de ő nem engedett. Tudtam, hogy meg kell nyugodnom, különben rövid időn belül el fogok ájulni. Az orromon át próbáltam meg levegőt venni és igyekeztem lelassítani a szívverésem is. Megérezhette, hogy az ellenállásom alábbhagyott, mert nem nyomott lefelé, hagyta, hogy átvegyem az irányítást.

Ütemesen mozgattam a fejem, fel-le, miközben a nyelvemmel simogattam. A kezeimmel a combját markoltam. Éreztem, hogy nem fogja sokáig bírni, hallottam szaggatott légvételeit. Amikor már a végéhez közeledett, az egyik kezével a hajamba markolt, a másikat a tarkómra tette, majd pár perc múlva éreztem, ahogy megfeszül, éreztem, ahogy minden egyes csepp végigfolyik a torkomon. Miután elengedett, megtöröltem a számat a kézfejemmel. A szeme még mindig csukva volt, de a szívverése már lelassult. Mintha kevésbé lett volna feszült.

- Most már mehetek?
- Legkésőbb 10-re itthon legyél.
- Ez most komoly? Nem vagyok már gyerek.
- Vagy ez, vagy nem mész sehová. Választhatsz.
- Jó, este 10.

- Kölyök, ezer éve. Már felénk se nézel.
- Ne haragudj, de nem könnyű abból a házból kiszabadulni. Apa?
- Nincs itthon, ezért is hívtalak ide.
- Valami baj van? Jól van?
- Nincs semmi baja, makkegészséges. De valamit meg szerettem volna beszélni veled. Neki nem akartam mondani, nem akarom, hogy feleslegesen idegeskedjen, tudod milyen.
- Mi történt?
- Nem tudom, egyáltalán jó ötlet-e elmondani, de nem tudtam kivel beszéljek. Szerintem valami nincs rendben Davonnal.
- Hogy érted?
- Amióta segít nekünk, gyakoribbak a rajta ütések. Egy szállítmányunkat megsemmisítették, az egyik raktárban tűz ütött ki és ami a legrosszabbat tesz az üzletnek, az egyik ügyfelünket megölték.
- Azt mondod, hogy ő áll az egész mögött?
- Nem tudom biztosan, nincs bizonyítékom. De tudod mit mondanak az apja haláláról. Ez az ember bármire képes.
- De mégis mit akar ezzel az egésszel elérni?
- Talán mindent magának akar.
- Nem hiszem. Miért csapott volna ekkora hűhót az alkuval? Egyszerűbben is elintézhetett volna minket.
- Talán így zökkenőmentesebb. Ha azt hiszik, nem ő iktatott ki minket, a többiek könnyebben elfogadják a változást.
- Nem hiszem, hogy ilyet tenne.
- Alig ismered, mindössze pár hónapja élsz vele.
- Tudom, de van egy olyan érzésem, hogy ő nem az akinek mutatja magát. És nem rossz értelemben. És azt mondtad bizonyítékod sincs.
- Miért véded ennyire?
- Nem védem, én csak…
- Ezt nem hiszem el, máris behálózott.
- Nem hálózott be, de ahogy mondtad én élek vele.
- Miért véded, azok után amit veled tett?
- Csak logikusan gondolkodom.
- Te… te szereted. Szerelmes lettél, ugye?
- Mi? Nem, dehogyis.
- De, csak még magadnak sem ismered be. Nem akarom, hogy bajod essen.
- Tudok magamra vigyázni. De ha van valami újság, azonnal hívj.
- Nem túl szerencsés, ha a mobilodon beszéljük meg ezeket. Tessék, itt egy telefon, teljesen új. Jól rejtsd el!
- Rendben, de nem hiszem, hogy szükség van erre.
- Lucas!
- Jól van, oké. Majd beszélünk.