ARISZTOKRATÁK

1.

A hatalmas medencében forró, gőzölgő víz volt és illatos hab, a sötéten csempézett helyiségben tökéletes csend uralkodott, ami nyugtató hatással volt a lány idegeire. A medencébe épített ágyon feküdt az a lány, akinek ehelyett készülődnie kellett volna, de őt ez egy cseppet sem izgatta.
- El fogsz késni - szólt egy kimért hang.
- Mélyen meghat - felelte gúnyosan a lány, de a szemét nem nyitotta ki, továbbra is nyugodtan feküdt a forró vízben.
- Azt látom - mondta ugyanolyan hangnemben a nő, aki belépett a helyiségbe. - Ez lesz az utolsó éved az oktatásban, csináld végig rendesen, légy szíves.
- Végig fogom csinálni - sóhajtott lemondón. - Csak nincs kedvem elindulni.
- Márpedig el fogsz, méghozzá most, Margaret - szólt szigorúan.
- Ah, miért nem lehet egy nyugodt fürdőt venni? - nyitotta ki végre a szemét Margaret és felült. - Jól van, édesanyám, már ugrok is, ahogy kívánod.
- Ugyan, Margaret, ne ereszkedj le az ilyesfajta beszédhez - mondta kimérten.
- Ha nem erőlködnétek azon, hogy a nyugodt magántanulói élet helyett egy csomó inkompetens idióta között szenvedjek, akkor nem viselkednék így.
A Margaretnek nevezett lány csak fél órával később szállt ki a forró medencéből, és bár tisztában volt vele, hogy borzasztó késésben van, nem siette el a készülődést. Egyszerű, fekete ruhát vett fel, aminek a háta kivágott volt, de néhány szalag összefogta a két oldalt. Hosszúujjú, vékony ruha volt, ami a lány térde fölé ért és kiemelte karcsú derekát, vékony, gyönyörű lábát pedig magassarkú szandálja hangsúlyozta ki. Tejfölszőke hajába elegáns fonatok kerültek, szemhéján sötét festék díszelgett, ajkára bordó rúzst kent. Bőre gyönyörű és makulátlan volt, külseje karcsú, középmagas termetű, szinte tökéletes. Maga volt a megtestesült gyönyör és csak néhányan tudták, hogy a tündéri külső alatt egy makacs, erős, akaratos személy áll, aki a varázsvilág egyik legbefolyásosabb családjának gyermeke. A gyöngéd, törékeny külső mögött egy teljesen másik személyiség lapult, akit a többség kiismerhetetlenként jellemzett.
Egy ládába pakoltatta össze a holmiját: talárok, más ruhák, pipere cuccok, cipők, könyvek, papiruszok, pennák, tinta. Mindent eltett, ami szükséges volt és fontos volt a számára. Mikor elkészült, már délután négy óra is elmúlt, és ez egyet jelentett azzal, hogy a vonat elindult az iskola felé, neki pedig rajta kellett volna lennie. Ehelyett a családi kúriában volt és kicsit sem sajnálta, hogy lemaradt a több órás vonatozásról.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát Albus Dumbledore professzor vezette és csak ő volt hajlandó felvenni az ifjú Margaretet az utolsó éve elvégzése érdekében. A család először a Beauxbatons Mágusakadémiára akarta beíratni a lányt, de a Durmstrang Intézetből való elbocsájtása után az előkelőség és makulátlanság iskolai mintapéldája nem óhajtotta kinyitni kapuit a lány előtt. Velük ellentétben Albus Dumbledore örömmel fogadta a nagy vagyonú arisztokratacsaládot. Naivan azt gondolhatták volna, hogy az igazgatót a jószándéka vezérelte, de tisztában voltak vele, hogy Dumbledore nemrég vette át az igazgatóságot Armando Dippettől, így minden támogatásra szüksége volt az iskolának. Persze Dumbledore-ban jóság is lapult és esélyt adott a fiatalnak, hogy egy rossz múlt után jobb jövő felé haladjon az élete, de nem szabadott megfeledkezni a pénzről, amit a családnak kellett fizetni tandíj gyanánt.
- Margaret!
- Rohanok - szólt színtelen hangon, nemtörődöm stílusban.
Egy könnyed pálcaintéssel lebegtette le a szalonba a bőröndjét, majd lement utána - ezt szerette a legjobban abban, hogy két hónapja betöltötte a tizenhetet: már varázsolhatott ott és akkor, amikor csak akart.
Az, hogy elment a Roxfort Expressz, egy olyan nagyhatalmú arisztokratacsaládnak, mint Pierce-ék, nem jelentett semmit.
- Hát itt vagy - pillantott fel a lépcsőn a lányra a férfi.
Mr. Wilhelm Deimos Pierce ősz hajú, nagyhatalmú férfi volt befolyással mindenhol, ahol csak számítanak a kapcsolatok, és határozott elképzelése volt arról, milyen jövőt kell élniük a gyerekeinek, ebbe beleértve Margaretet is. Mr. Pierce-t nem érdekelte, hogyan jutnak el a sikerhez a gyerekei, elve volt, hogy a cél szentesíti az eszközt, de a cél szent és megingathatatlan volt a számára. Éppen ezért nem érdekelte, mennyit késik a lánya az iskolából és hányszor csapják ki, a fontos az volt, hogy elvégezze valamelyik iskolát, erről oklevelet kapjon és ez bekerüljön az önéletrajzába, majd sikeres és elismert munkája legyen. Kikövezett út állt a Pierce gyerekek előtt már azelőtt, hogy felfoghatták volna.
És ott volt Wilhelm Pierce felesége, Itzel Aurora Pierce, aki harmadunokatestvére volt férjének, de ez semmiben nem gátolta meg őket. Elrendezett házasság volt, amihez egyiküknek sem fűlött a foga, de megtették és tökéletes párt alkottak mai napig. Eleget tettek a házassági kötelezettségeiknek, és ma már elválaszthatatlan páros és tökéletes csapat voltak. Itzel Pierce hibátlan volt, előkelő, dúsgazdag és könyörületlen, ha arra volt szükség. Nem félt bemocskolni a kezét és kegyetlen tudott lenni, de a gyermekei mind szerető és gondoskodó anyaként tartották számon.
- Előre küldöm a poggyászod - mondta Wilhelm, és már elő is vette a varázspálcáját.
Ahol álltak, a hatalmas kúria szalonja volt. Az óriási ablakok a birtokra néztek és rengeteg fényt engedtek be, így fáklyák nélkül is világosság volt odabent. Állt a helyiségben egy hosszú asztal, nagy kandalló és az ablakokkal szemben régi családtagok festményei lógtak.
A láda felemelkedett Mr. Pierce pálcasuhintásának köszönhetően, majd beröppent a kandallóba, felcsapott a zöld láng, és el is tűnt.
- A hopp hálózat egyenesen Dumbledore irodájába visz - folytatta a férfi szigorúan. - Amint átérsz, ő vesz át tőlünk téged. Feljogosítottam a professzort, hogy egyengesse az utadat, amikor mi nem lehetünk melletted.
- Komolyan egy öreg fószerre sóztok? - mosolygott Margaret.
- Miután kirúgtak a Durmstrangból és a Koldovstoretzból is, muszáj volt keresnünk valakit, aki rajtad tartja a szemét és biztosítja, hogy sikeresen leteszed az utolsó vizsgákat - mondta negédesen Itzel.
- Ez jogos - forgatta a szemeit Margaret. - De már csak kilenc hónap nyomorúság és vége ennek is, ezt már könnyedén megcsinálom.
- Biztos vagy benne? - tapogatózott az anyja.
- Biztos benne - felelte apja a lány helyett.
- Meg tudom csinálni - ismerte el Margaret. - Nem szívesen teszem, de megteszem. Szavamat adom. És tudjátok, ha megígérek valamit, azt megteszem.
- Tudjuk - felelte az anyja. - És most indulás. Dumbledore már vár rád.
- Kicsit azért reménykedtem benne, hogy az utolsó pillanatban visszakoztok, de ha szenvedésre ítéltettem egy csupa középrendű idióta között, akkor legyen ez a sorsom.
Egy enyhe, alig észrevehető biccentéssel és hosszas tekintettel búcsúztak egymástól - szülők és gyermek -, majd a legifjabb Pierce belépett a kandallóba, kimondta a címet, és a következő pillanatban már nem a Pierce kúriában volt.
- Miss. Pierce - dörrent egy ismeretlen hang, amit a lány még soha nem hallott, mégis tudta, kihez tartozik.
- Dumbledore professzor - kászálódott ki a kandallóból a lány. - Jó napot.
- Magának is, kisasszony, hogy utazott? - kérdezte az idős varázsló. Magas férfi volt, aki felett eljárt az idő, ősz haja a derekáig ért, ugyanolyan színű szakálla pedig mellkasa alá lógott. Sötét talárt viselt és hóbortos cipőt, görbe orrán félhold alakú szemüveg csücsült, ami mögül égszínkék, csillogó szemekkel nézett az új diákra.
- Remekül, mint mindig, mikor beránt a hoppor - felelte a lány szarkasztikusan. Minden boszorkány és varázsló tudta, hogy a hopp-por bár gyors, ez korántsem jelentette, hogy kényelmes is. Mikor a varázslat működésbe lépett, olyan érzés fogta el az utazót, mintha a köldökébe akasztott kampónál fogva nagyot rántottak volna rajta. Aztán pörögni, forogni kezdett és a következő pillanatban már teljesen máshol volt.
- Lekéste a vonatot - fűzte tovább a szót az öreg varázsló.
- Ugyan, professzor, tekintsünk el a formalitástól - lépett közelebb az igazgatóhoz. - Tudom, hogy megbeszélte a szüleimmel a soron kívüli beosztásomat, és itt vagyok, nem igaz? Itt vagyok, végigcsinálom, és az, hogy nem vonattal jöttem, mit számít? Szóval, essünk túl rajta, professzor úr.
Az iroda egy nagy, kör alakú szoba volt, amelyet magas ablakok világítottak meg. A falakat festmények szegélyezték, amelyek a Roxfort egykori igazgatóit és igazgatónőit ábrázolták, akik legtöbbször aludtak és horkoltak a kereteikben. Egy főnix az ajtótól balra, a helyén gubbasztott és feszült figyelemmel vizslatta az eseményeket. Az ablakok előtt álló íróasztal egy nagy terület mögött húzódott. Itt néhány asztal állt, amiken apró, törékeny hangszerek sorakoztak. A Teszlek Süveg egy polcon pihent néhány könyv mellett. Most erre a leharcolt fejfedőre nézett a lány. Soha nem gondolta volna, hogy valaha a fejére kerül majd, hiszen nem volt tervben, hogy a Roxfortba fog járni. Először a Durmstrang Intézet tanulója volt, ahol a beavatási ceremónia sokkal összetettebb és Margaret szerint jobb és logikusabb is volt. A Durmstrangban varázslattal előidézett hallucináció által felerősített érzékszervi csalódások és reakciók sorozata jelentette a beosztási ceremóniát, aminek köszönhetően előjött a tanuló valódi énje, és a végén öt ház egyikének tagjává vált mindenki. Aztán járt a Koldovstoretzba, ahol a beosztáson a diák a vérét adta az iskoláért. És akkor itt volt a Roxfort, ahol egyszerűen csak a tanuló fejére tettek egy süveget, ami megmondta, milyen a fő karaktere a diáknak és ez alapján hova tartozik. Margaret nevetségesnek találta.
- Foglaljon helyet - mondta hosszas hallgatás után az idős varázsló, de az idegesség legkisebb jele sem látszott rajta.
A lány leült a mutatott székre, és csendben tűrte a sorsát. Nagyszájú és akaratos volt, kortól, nemtől, vértől és rokonságtól teljesen függetlenül csak akkor adta meg a tiszteletet, ha úgy érezte, jogos. Csak azért nem tisztelt senkit, mert az illető a rokona volt vagy mert idős ember - mint például most Dumbledore esetében. A szülei emiatt sokszor pofátlannak tartották, számukra tökéletesen egyértelmű volt, hogy megadják a tiszteletet, még kortársaikkal is magázódtak, ha az illető aranyvérű volt. Persze, ha valakit nem tartottak érdemesnek a tiszteletre, azt is erősen érzékeltették az illetővel.
Margaret Juniper Pierce különös, ellentmondásos, nagyszájú, de aranyvérű, a varázsvilágban arisztokratának számító kisasszony volt, és most a Roxfort Borszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába kényszerült. Egyetlen egy feladata volt: egy tanév alatt megszerezni a végső vizsgákat, ami a Roxfort esetében a RAVASZ volt.
Miss. Pierce egy háromlábú széken foglalt helyet, és pár másodperccel később Dumbledore a fejére biggyesztette a Teszlek Süveget, aminek hangja azonnal megszólalt a lány fejében, mintha csak visszhangzó gondolatok lennének.
- Egy Pierce! - hümmögött a süveg. - Nem is akármilyen... Hmm... Bátor vagy és megrendíthetetlen. Erős és kiemelkedően intelligens, és jó megfigyelő. Érdekes... De makacs is vagy, leereszkedő, akaratos és öntörvényű... Hova is tegyelek? Mardekár vagy Hollóhát? Mardekár vagy Hollóhát?
- Meg ne próbáld, vagy cipőt csinálok belőled - sziszegte a lány. Bár még soha nem járt a Roxfortba és nem is számított rá, hogy valaha itt lesz, mégis sok mindent tudott az iskoláról. Ennek köszönhetően tisztában volt a négy házzal is. Ott volt a Griffendél, ami a bátrak és vakmerők háza volt. Ezzel szemben a hugrabugosok báránylelkű, békés, lojális teremtések volt, s bár ez utóbbit tisztelte, a ház tagjainak minden más tulajdonságát megvetendőnek tartotta a lány. Ha Margaret egyszerűen akart volna fogalmazni, a "stréber" kifejezést használta volna a Hollóhát lakóira. És ott volt még ezek mellett a Mardekár: a ravasz, ambiciózus diákok lakhelye, ahova a legtöbb aranyvérű is járt - a lánynak ez is fontos szempont volt. Természetesen a legtisztább vérű varázslók nem csak ide tartozhattak, a másik három házban is bőven előfordultak, de többségük ide került. Nem ez volt a fő szempont Margaretnek, de sokat nyomott a latba. Emellett a többi házat idegennek és furcsának találta, mikor olvasott róluk a nyáron, egyedül a Mardekár volt az, amit érdemesnek tartott a figyelmére.
- Parancsol? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore a lány kijelentése után, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy a professzor hallotta-e, amivel megfenyegette a süveget és nem akart hinni a fülének, vagy azért kérdezett vissza ilyen furcsa hangsúllyal, mert nem értette.
- Semmi.
Bármelyik eset is állt fent, a lány úgy érezte, jobb a békesség.
- Szabadszájú - hümmögött a Teszlek Süveg feleletképpen. Nem egy sértődékeny fejfedő, azt meg kell hagyni... - Legyen akkor a... MARDEKÁR - rikkantott, de ezt már hangosan, így az idős varázsló is hallhatta.
A következő pillanatban Dumbledore már le is kapta a szövetet a lány fejéről, aki felpattant a székről.
- Na, ezzel is megvolnánk - bólintott Margaret, mintha az ő érdeme lenne.
- Meg - biccentett Dumbledore professzor, és elővette hosszú, különös pálcáját. Göcsörtök tarkították a sötét fadarabot, mégis elegánsnak tűnt. A lány nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem. - És most - intett a pálcával, mire az új tanuló minden poggyásza a magasba lendült, megpördült a saját tengelye körül, majd semmivé lett. - Minden holmija lent várja a hálókörletében.
A lány nem tudott felelni, csak bólintott. Lenyűgözte ez a varázslat, és ötlete sem volt, mi lehet a neve, de tudta, hogy meg kell tanulnia.
- Most menjen - biccentett az igazgató. - A klubhelyiséget lent találja a pincei folyosó végén, de egyszerűbb megközelíteni a bejárati csarnokból, a jobb oldalánál vezet le egy csigalépcső. Egy falba rejtett ajtót keressen. Ha ott van, mondja ki a jelszót: kákalag-szarv.
- Fúj - grimaszolt Margaret.
- A hálókörlete a huszonhetes - folytatta rezzenéstelen arccal a férfi.
- Rendben - biccentett a lány. - Köszönöm - préselte még ki magából, bár egyáltalán nem fűlött hozzá a foga, s bár nem adta automatikusan a tiszteletet, valami mégis azt éreztette vele, hogy legalább tettesse a tisztelettudó viselkedést az idős varázslóval szemben. Valószínűleg nem véletlenül írnak a lapok és pletykálnak az emberek úgy Albus Dumbledore-ról, mint a leghatalmasabb erejű mágusról.
Margaret elindult, hogy felfedezze a Roxfortot, és ez által a klubhelyiségét is, valamint az odavezető utat, de Dumbledore hangja még megállította, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Oh, és Miss. Pierce - szólt kedvesen, de mikor a lány megfordult, a varázsló kék szemeiben szigort látott annak ellenére, hogy szakálla alatt rejtőző arca barátságot sugallt. - Este hétre legyen a Nagyteremben. A részvétel kötelező - somolygott. - És jut eszembe, amennyiben tanárai kihágáson érik, vagy panasz érkezik önre bárkitől, közvetlenül nekem számol el. A szülei külön kívánságára.
- Még szerencse, hogy ilyen készségesen engedelmeskedik az igazgató úr egy diák szüleinek.
Hogy ezt hangosan mondta-e ki vagy csak gondolta, arról fogalma sem volt, de Dumbledore nem szólt egy szót sem, így a lány bízott benne, hogy csak rosszul emlékszik és nem mondott ilyet a kor legnagyobb varázslójának, aki iskolaigazgató is.