Csillagösvény [szünetel]

1.

– Osmo Wiio tehát Klaus Merten munkásságára hivatkozva összegezte a kommunikáció kulcsfogalmait. Az egyik ilyen kulcsfogalom a transzmisszió, ami... – Az oktató hangja halk, alig hallom a szavait, de a jelek szerint mások ezzel nincsenek így. A hatalmas előadóban elszórtan elhelyezkedő néhány hallgatótársam lázasan körmöli a kivetített anyaggal kapcsolatosan elhangzó magyarázatot. A székekhez tartozó felnyitható kis asztalkák néha megnyikordulnak, jelezve, hogy a rájuk nehezedő könyökök súlyát már nem sokáig bírják el, de ezen és a tanár hangján kívül csak a tollak papíron való sercegését hallani a teremben.

A nyakam nyújtogatva próbálom elolvasni a kivetített dián lévő szöveget, de az előttem ülő lány feje pont eltakarja előlem a szöveg nagy részét és nem látok mást, csak a baracksárgára festett, bal oldalt felnyírt haját.

Végül feladom és úgy döntök, a tanár alig érthető szavait próbálom lejegyzetelni, ám az előttem ülő lány ebbe is bele tud rondítani, ugyanis hátrafordul.

– Hé! – súgja, mire felemelem a fejem és egyből egy vakítóan kék szempárral találom szemben magam. – Tudnál adni egy tollat? Az enyém kifogyott – suttogja és bizonyítékként felemeli a kezében lévő tollat.

Nem mondok semmit, csak a mellettem lévő székre rakott táskámhoz nyúlok. Előveszem belőle a tolltartómat és addig kutatok az egyébként nem is fogó tollak között, amíg meg nem találom azt az egyet, ami talán még fog. Átnyújtom a lánynak, mire ő hálás mosollyal az arcán elveszi és újra előrefordul.

– Az interpretáció azt jelenti, hogy kommunikáció csak abban az esetben jön létre, amikor az egyén egy belső ingernek jelentőséget vagy jelentést tulajdonít. – Az oktató hangja továbbra is halkan jut el hozzám, és mint már oly sokszor az elmúlt hét alatt, úgy most is megfogadom, hogy legközelebb nem a terem legvégében foglalok majd helyet, de már most tudom, hogy amikor ismét belépek az egyetem épületének első emeletén lévő nagy előadóba, ugyanúgy az ajtó közvetlen közelében helyezkedem majd el.

Kínkeserves, unalmas negyven perccel később végre feltűnik az oktatónak a mozgolódás és rápillant a karórájára. Amikor szembesül vele, hogy már öt perccel korábban végeznie kellett volna, bezárja a prezentációt és bólint, jelezve, hogy mehetünk.

Gyorsan a táskámba dobom a füzetemet és a tollamat, hogy kiérjek az előadóból, mielőtt az a nagyjából harminc fő, aki eddig elszórtan ücsörgött a teremben, az ajtóhoz tódul. A hátamra kapom a táskámat, bevágok egy lány elé és már kint is vagyok. Egyből a mosdó felé veszem az irányt, ahol még mindegyik fülke szabad, úgyhogy a jobb oldalit választom, amit mindig használni szoktam. A szokások rabja vagyok, azt hiszem.

Néhány perccel később, amikor kilépek a mosdóból, a folyosón már hemzsegnek a hallgatók. Igyekszem kikerülni őket, de néha nekiütközöm egy-egy vállnak vagy táskának, és mire sikerül elvergődnöm magam a lépcsőig, gondolatban már átkozom az egész emberiséget.

– Ó, hát itt vagy! – A hang, amit hallok, mosolygós, valószínűleg valamelyik lány egy régi barátját köszönti így. Legalábbis azt hiszem, egészen addig, amíg a baracksárga hajú lány el nem állja az utamat. Mosolyog. – Itt a tollad.

– Megtarthatod.

– Dehogyis, hiszen a tiéd. Ma már úgyis csak gyakorlati óráim lesznek, ott pedig nem szoktunk írni – legyint. Nem mintha tudhatná. Ez a szemeszter első hete, mi pedig gólyák vagyunk. Legalábbis én gólya vagyok. – Jó, tudom, most arra gondolsz, honnan tudom, fogunk-e írni. Lebuktam, keresztféléves vagyok. Múlt félévben kezdtem, szóval már ismerek néhány tanárt. Az mindegyikben közös, hogy a gyakorlati órákon nem várják el az írást, csak a beszédet. Kivéve persze, ha valamilyen idegennyelvi kurzusról van szó, mert akkor persze írni is kell, meg beszélni is. Hé, jól vagy?