A xun örököse

Kiegészítő

Zhu felszisszent, amikor a tű újra az ujjába szaladt. Az ölébe eresztette a selyemövet, és Hua felé sandított. Nővére egyenes tartással ült alig egy karnyújtásnyira tőle, alakja karcsú árnyékot vetett a gyékénypadlóra. A hímzés teljesen lekötötte a figyelmét, a keze kecsesen mozdult, a tűje szaporán járt. Őt figyelve könnyűnek tűnt az egész.

Pedig nem volt az. Egyáltalán nem.

Zhu gyomrába féltékenység mart. Hiába minden erőfeszítése, úgy sem ér a nővére nyomába. Ráadásul, amióta az édesapjuk férjet talált Huának, a lány még jobban igyekezett mindenben tökéletessé válni.

A szoba levegője fullasztóvá vált, a jázminillat elviselhetetlenül erőssé. Zhu feje megfájdult tőle.

– Tartok egy kis szünetet! – Fölkelt, a selyemövet a szoba közepén álló, lakkozott faasztalra helyezte, és Hua rosszalló tekintetétől övezve maga mögött hagyta a szobát.

Halk léptekkel osont le a lépcsőn, még a csengettyűs ezüsthajtűjét is kihúzta a kontyából, nehogy a csilingelés elárulja. Nem akarta, hogy rajtakapják, amint kiszökik a házból. Szinte már hallotta is az édesanyja hangját; Mit képzelsz? Szégyent hozol az apádra! Egy körzeti elöljáró leányának nem való, hogy odakint csatangoljon felügyelet nélkül!

Pedig Zhu szeretett felügyelet nélkül csatangolni.

És régebben Hua is mindig vele tartott. Ez volt az ő közös titkuk.

Az emlékek feszítő űrt hagytak maguk után.

Már majdnem leért a lépcsőn, amikor léptek koppanása ütötte meg a fülét. Megtorpant, a falhoz lapult. Visszafojtotta a lélegzetét.

– Elő kell készítenünk a szobát a vendégek számára – mondta az egyik szolgáló. – Az elöljáró úr azt mondta, egy éjszakát biztosan maradnak. Lehet, többet is.

Zhu homlokráncolva tűnődött a hallottakon. Vendégek? Az édesapja nem említette, hogy bárki jönne hozzájuk, és hívatlanul csakis a magas rangú tisztviselők szoktak beállítani, rendkívül fontos ügyekben. Vajon ki lehet az? És mit akarhat?

Zhu kíváncsisága fellobbant, még a kiszökésről szőtt tervét is a háttérbe szorította. Meg akarta lesni a vendégeket! De az, hogy látszólag céltalanul lézengjen a házban, túlságosan feltűnő lett volna. A fagyos hónapok idején sokkal több szolgáló tartózkodott nap közben is odabent, több szempár figyelte minden rezdülését.

Talán, ha végigsétálna a tornácon... Úgy tenne, mintha csak kedve támadt volna gyönyörködni a befagyott tóban, a hósipkás kőlámpásokban, de ő egyenesen ahhoz a szobához menne, ahol édesapja fogadni szokta a vendégeket. Ha szerencséje van, elhúzták a kertre néző tolóajtót, de ha nincs, akkor is ki tudja hallgatni a beszélgetésüket a rizspapíron keresztül.

Fagyos levegő tódult az arcába, ahogy kilépett a tornácra. Csípte a bőrét, befurakodott a selyemruhája rétegei közé, sőt, még a zárt nyakú alsóinge alá is. Dideregve indult el, pár lépés után azonban különös dallam ütötte meg a fülét.

Azonnal fölismerte az erhu hangját. A pavilonban zendült fel.

Gondolkodás nélkül elindult az irányába, mintha láthatatlan erő húzta volna magához. Még az sem zavarta, hogy a selyemcipőjét átnedvesítette a hó. Nem is érezte igazán. A bús dallam a lelkéig hatolt, bizsergető melegséggel járta át a testét. A kezében szorongatott hajtű csengettyűi minden lépésnél összekoccantak.

Egy férfit vett észre a pavilonban.

Lehunyt szemmel ült, úgy tűnt, teljesen átadta magát a dallamnak. Arcán különféle érzelmek suhantak át, néha összevonta a szemöldökét, máskor a homlokán mélyültek el a barázdák. A bőre olyan fehér volt, mint a selyemmirtusz virága. És biztosan olyan puha is!

Vajon milyen érzés lenne végigsimítani a homlokán, a karakteres arcélén, az állán húzódó hegen? Milyen lenne végigfuttatni az ujjait a férfi selyemfényű haján, ami olyan fekete volt, mint a legsötétebb füstkvarc, és a feje tetején csavarta kontyba.

Meglepő módon azonban nem viselt hajdíszt, mint azok a tisztviselők, akikkel az édesapja találkozni szokott. De ha nem hivatalnok, akkor kicsoda? És mit akarhat?

Zhu szíve egyre hevesebben kalapált, miközben tekintete először a férfi combjára tévedt – ahová a hangszerét állította –, aztán a karjára. Talán katona? Izmosnak tűnt, a mozdulatai azonban, amivel az erhu vonóját irányította, sokkal kecsesebbek voltak annál, mint amit egy harcosból kinézett.

Csillagánizs illat cirógatta meg Zhu orrát, forróság cikázott végig a testén.

A zene lassabbá vált, elhalkult.

A bekövetkező változástól a dallam mintha elszakította volna magát a hangszertől, hogy saját életre keljen. Zhu még sosem érzett hasonlót, pedig az édesanyja is gyakran játszott erhun.

A hangok puhán kúsztak a fülébe, beszőtték a gondolatait. Libabőrös lett a karja. Olyan érzések éledeztek a mellkasában, amiknek a létezéséről eddig nem is tudott. Talán nem is a sajátjai voltak, de egyszerre töltötték el perzselő sóvárgással és gyötrő fájdalommal.

Elhalt a zene, az utolsó hangok azonban még sokáig ott remegtek körülöttük a levegőben. Az idegen férfi teljes mozdulatlanságba dermedt.

Zhu akkor ébredt csak tudatára, hogy már egy ideje visszatartotta a lélegzetét. A szíve még mindig dübörgött, a gondolatai azonban tisztulni kezdtek. A furcsa, idegen érzések köddé váltak, a hideg újra a csontjáig hatolt.

Az arcát lángra lobbantotta a felfedezés, hogy ostoba módon, selyemcipőben ácsorgott a hóban. A ruhája alja is átvizesedett addigra.

A férfi fölnézett.

Egyenesen Zhura szegezte a tekintetét.

– Mit akarsz? – Goromba hangja szöges ellentétben állt a zenéje lágyságával.

Azt hiszem, valahogy így fog kezdődni az első fejezet, ha végre lesz időm, hogy regénnyé formáljam Zhu és Kiang történetét :)