Sámánsors - Az alvólelkek titka

Sámánsors - Az alvólelkek titka 1/2

Nogoon gutalját figyeltem, aztán a tekintetem a felkunkorodó orrú csizmáról a bő szabású nadrágjára vándorolt. A felsőtestét szabadon hagyta, mint mindig, amikor birkózni készült, pedig az efféle erőfitogtatás nem méltó egy sámánhoz.

Yangir mester persze elnézte neki, hiszen – a szavaival élve – Nogoon Őssámán áldotta tehetség, akinek mindenféle megerőltetés nélkül sikerül révületbe esnie, amíg nekem egy év kemény munkája sem volt elég ahhoz, hogy a saját erőmből megtaláljam a szellemvilágba vezető utat.

Kuncogás ütötte meg a fülem.

Négy lány üldögélt alig pár lépésnyire tőlem. Ruhájuk harsány színe kirítt sárgászöld fűből. Összebújva sutyorogtak, közben újra meg újra Nogoon felé lestek.

Biztosan a széles vállát, meg a feszes bőre alatt mozduló izmokat figyelték, esetleg a felfelé ívelő, mandulavágású szemét. De az is lehet, hogy a sebtében megkötött kontyból kiszabadult tincseit, amibe belekapott a pusztán száguldó szélszellem. Sosem tudtam eldönteni, hogy azért hagyja ilyen lazán, mert magasról tesz a külsejére, vagy azért, mert úgy gondolja, hogy ezért odáig vannak a lányok. A lányok, akiket velem ellentétben nem zavart a Nogoonból áradó hanyagság.

Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a feladatomhoz.

– Hé, hiúzképű! – zendült fel Nogoon hangja.

Görcsbe ugrott a gyomrom. Nem szerettem, ha így szólított. Fájó emlékeztetője volt annak, hogy a révületeinek köszönhetően ő ismeri az alvólelkem titkait, amíg én ezt nem mondhattam el róla.

Rápillantottam, egyenesen a szemébe néztem, a figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy milyen magabiztos vigyorra húzta a száját.

– Szerinted ki fog győzni?

Remélem, az ellenfeled! – Csúszott ki majdnem a számon, de még éppen időben meg tudtam fékezni a nyelvem. Nem akartam, hogy úgy érezze, érdekel az erőfitogtatása, ezért inkább csak egy vállrándítással feleltem.

Nogoon fölnevetett, majd ahogy észrevette a sugdolózó lányokat, feléjük kacsintott. Azok meg erre felvisítottak.

A gyógynövénybábu, amit áldozáshoz készítettem, megroppant a kezemben. Hihetetlen, hogy ennyivel meg tudja vadítani őket! Meg sem kellett erőltetnie magát különösebben!

Nogoon és az ellenfele belekezdtek a devekhbe. Erő, bátorság, legyőzhetetlenség, kegyelem. Ezt szimbolizálta a rituális sas tánc. És Nogoonnak – bár nem szívesen ismertem be – ehhez rendkívüli érzéke volt. Szellemvilágot idéző mozdulataiból egyszerre áradt a lágyság és a nyers erő, a megszelídíthetetlen vadság és az alázat.

Megigézett.

Annyira, hogy még akkor is őt figyeltem, amikor összekapaszkodott az ellenfelével. A karján megfeszültek az izmok. Elvicsorodott. Úgy tűnt, egyikük sem tud felülkerekedni a másikon, aztán Nogoon egy villámgyors mozdulattal beleakasztotta a lábát az ellenfele térdhajlatába, rántott rajta egyet, és a földre teperte.

Nyert.

Kifújtam a bent tartott levegőt.

Nogoon diadalmas pillantást lövellt felém. Mellkasa szaporán hullámzott, fél kézzel letörölte a homlokára kiülő izzadságcseppeket.

Furcsa mocorgás támadt a gyomromban, felforrósodott az arcom. Fölpattantam. Jobb, ha mielőbb visszatérek a táborba. Talán túl sokat ültem a tűző napon, és megártott.

Yangir mester a törzsfő társaságában üldögélt a jurtában, amikor beléptem. A keregén száradó gyógynövények – cédrus, zsálya, rozmaring – illata betöltötte a levegőt. Elég volt egyetlen mély lélegzet a gyógyító aromából ahhoz, hogy jobban érezzem magam.