I Gave You My All - BTS FF

1. fejezet

A fertőtlenítő szaga már általános volt, a műszerek pittyegése pedig monotonná vált. Túl régóta éreztem ezt a szagot, és túl régóta hallgattam ezeket a hangokat. Már nem is tudtam mióta vagyok ebben a szobában. Egy hét vagy talán három év? Folyamatosan ismétlődő mindennapjaimat csak a gondolataim vad játéka törte meg, leszámítva azt az egy-két alkalmat, amikor az orvosom ellenőrizte az állapotomat.

A karomra néztem. Csupa csont és bőr, ráncok keresztezik. Magán viselte az évek pecsétjeit. Abban a pillanatban megijedtem. Nem vagyok öntelt, nem gondolok túl sokat magamról, de lányként szép voltam, vagyis olyasmi. Csúnyának mindenesetre nem mondhattam magam. Most pedig a halálomra várok egy kórházi ágyon, teljesen egyedül.

És alig tudok egy pozitív emléket felidézni.

Az életem elsiklott a fejem felett, amit én észre sem vettem. A szüleim már reges-régen eltávoztak az élők soraiból, a nővérem pedig nem foglalkozik velem. Az egyetlen ember, akit valaha szerettem, nagyon fiatalon meghalt. Most pedig rajtam a sor.

De én még nem akarok meghalni.

Az életemet azzal töltöttem, hogy a nappalaimat átdolgoztam, az ejszakáimon pedig sorozatokat néztem egy doboz fagyi társaságában. Nem szocializalódtam és még csak macskáim sem voltak.

Senki sem szeret, de én sem szerettem senkit sem.

Bárcsak lenne egy új esélyem. Egy olyan életben, ahol Ő velem marad, én pedig helyre tudok hozni mindent.

Bárcsak újrakezdhetnék mindent.

- Tényleg ezt szeretnéd?

Ijedten pillantottam a szoba sarkába. Egy fiatal férfi ült a kórházi széken. Úgy festett akár egy utcagyerek, fekete kapucnispulcsit, megtépett farmert és sportcipőt viselt. Aztán megláttam az arcát... A vonásai annyira gyönyörűek voltak, hogy a szemem is belesajdult. Csontos arc, férfias vonások. Csókolnivaló száj. Nem evilági volt a szépsége.

Fogalmam sem volt róla, hogy mikor és hogy jött be a szobába. Értetlen, ijedt ábrázatom láttán halvány mosolyra húzódott gyönyörű ajka. Ezt alig lehetett észrevenni, a szája sarkában bújt meg.

- Tényleg ezt szeretnéd? - ismételte meg a kérdést, felállt, majd sötét fürtjeibe túrt. Azok a göndör tincsek sok lány ujjait vonzhatták már magukhoz. - Szeretnéd újrakezdeni?

A szemeim még tágabbra nyíltak. Végül nagy nehezen megszólaltam:

- Ezt mégis honnan...? - értetlen makogás szakadt fel csupán a torkomban. A szám ki volt száradva, rég nem beszéltem már senkihez. - Ki maga? És mit keres itt?

Halkan nevetett. Hangja kellemes volt, mégis sértetette a hallásomat, azt kívántam bárcsak abbahagyná végre. Közelebb lépett. Felmérte a műszereket, gyenge alakomat, végül meggyötört arcomon állapodott meg a tekintete.

- Hivhatsz Lucifernek, Satánnak vagy magának az ördögnek is... Ha őszinte akarok lenni, a Taehyungot kedvelem... - hosszasan hallgatott, míg felfogtam szavai jelentesét, a tekintetét nem szakította el tőlem. Nemaságom látva halkan nevetett. - Ti emberek annyira szánalmasak vagytok - a hangja még mindig szórakozott volt. - Megszülettek, szaporodtok, majd így haltok meg, egy ilyen helyen...

- Most úgy beszélsz, mintha te más lennél, Lucifer - az ujjam a nővérhívó gombra vándorolt, lassan. Biztos voltam benne, hogy ez az alak őrült. - Melyik reszlegről szökött meg? A pszichológiai részleg egy teljesen más épületben van. Hogy-hogy nem vette észre még senki? - megnyomtam a gonbot, ami hangosan sípolt egyet.