Mindig mondtam - vigyázz magadra!

- Figyelj Kicsim, tényleg vigyázz magadra, nagyon csúsznak az utak. Nézz körül mindig jól, minden irányba, tudod jól, hogy mostanában milyenek az emberek. Hívj, ha bármi van, Szívem. Vigyázz magadra kérlek. Tényleg, komolyan mondom.

Ezeket mondta anyukám mindig régebben. Hogy őszinte legyek, most is mindig ezt mondja, csak már kevesebbszer, mivel már nem a szüleimmel élek otthon. Pár hét múlva lesz 6 éve, hogy a férjemmel, Masonnal élek. 4 éve vagyunk házasok. Együtt pedig pontosan ma 10 éve vagyunk. Nagy nap a mai, 10 év azért már elég sok idő. Főleg manapság. Valljuk be, elég ritka, hogy valakinek együtt öregednek meg a szülei. Na nem baj, anyuék együtt vannak, szeretik egymást és egyetlen gyermeküket, engem. Mindig is „példa" család voltunk, sok barátnőm szeretett volna a helyemben lenni. Bár, sosem éreztem úgy, hogy ezzel én több lennék bárkinél. Nekem kislánykorom óta ez a megszokott, mára már teljesen természetessé vált. Persze, nagyon hálás vagyok mindenért, amit a családom ad nekem. Itt most nem a tárgyi dolgokról, hanem az érzésekről beszélek. Biztonság, kényelem, otthon. Szóval nekem tényleg mindig is nagyon fontos volt a családom.

Anyu mindig mondta, mielőtt bárhová is mentem volna el otthonról, hogy vigyázzak magamra. Amikor először mentem suliba egyedül...persze, hogy mondta. Hiszen először mentem suliba egyedül. Azért az nem kis dolog. Vigyáztam is. Minden kereszteződésnél gondosan körbe néztem, nehogy jöjjön egy autó, amikor én éppen lelépek a járdáról. Sokszor még meg is köszöntem az autósoknak, hogy átengednek egy zebrán. Igen, tudom, hogy szabály. Át kell engedniük, de hát ez van. Kedves, aranyos kislányként én akkor is megköszöntem, ha nem igazán volt szükség rá.

Ahogy nőttem, és egyre átlagosabbá vált, hogy teljesen egymagam járok mindenhova, már-már nem is vettem figyelembe, hogy Anyu utolsó mondata, mielőtt kilépnék az ajtón, mindig a „vigyázz magadra" volt. Megszoktam, hogy mindig mondja. Persze mondtam, hogy „rendben, persze, vigyázok", de már a megszokás miatt nem volt olyan nagy súlya a dolognak.

Most, hogy feleség vagyok és eléggé tervben van az is, hogy anyuka is lehessek nemsokára, én is megértem, hogy miért mondta mindig Anyu. Nálunk is teljesen megszokottá vált ez a kifejezés. Mindig mondom Masonnak, hogy vigyázzon magára, még akkor is, amikor igazából nagy veszélynek nincs is kitéve. De az évek során az iránta érzett szeretetem révén megtanultam, hogy nem élném túl, ha elveszteném őt. Tehát mindig kihangsúlyozom neki. Ha pedig nem figyel, megvárom, míg befejezi azt a másik dolgot, ami miatt nem rám koncentrál, és még egyszer elmondom neki. Ha majd egyszer megszületik a gyerekünk, neki is mindig erősen kihangsúlyozva fogom mondani és biztos vagyok benne, hogy Anyu is.

...

Korábban említettem, hogy nemsokára lesz a 6. házassági évfordulónk, és ma van a 10. évfordulónk. Minden évben elutazunk valahova Masonnal, ami mostanra szinte már hagyománnyá vált. Idén Mason konferenciái miatt nem tudunk a házassági évfordulónkon menni, úgyhogy úgy döntöttünk, elindulunk ma, és így korábbra hozva ugyan, de valójában mindent meg tudunk ünnepelni. Szeretünk együtt utazni, mindig jókat tudunk beszélgetni a hosszú utakon. Mindketten szeretünk új helyeket megismerni, sokszor járjuk az országot, de mondhatni, egész gyakran járunk külföldön is. A munkájából adódóan Mason kifejezetten sokat utazik, főleg repülővel. Egy hónap múlva ilyenkor éppen Spanyolországban lesz egy vezetői konferenciája.

Éppen a bőröndünket csukja be Mason, amikor Anyu belép az ajtón. Már tegnap mondta, hogy mielőtt indulunk, beköszön majd hozzánk. Persze, ahogy mindig szokta, most is hozott egy kis kaját az útra, ez mindig nélkülözhetetlen szükséglet számára. Beszélgetünk néhány mondatot, de Mason szól, hogy lassan indulnunk kell, mert a szállásunkat időben kell elfoglalnunk és még tankolni is kell az autóba. Anyu autója a miénk mellett parkol a ház előtt. Együtt megyünk ki a házból, bezárjuk a kaput is. A két autó között búcsúzkodom Anyutól.