Anti-Romantic [SooKai] ✔️

[9]

Az nap jó volt Jinni mellett lenni, de mégis úgy éreztem hogy a terhére vagyok. Yunjin bizonygatta hogy nincs így, de tényleg olyan érzésem volt, hogy egy nyűg vagyok, egy szerencsétlen, aki akadályozza abban hogy élje a saját életét. Egész éjjel mellettem volt, és ha sírhatnékkal felriadtam, azonnal megnyugtatott. Ennél édesebb, és kedvesebb lányt nem is kívánhattam volna.

Reggel már úgy ébredtem, hogy Jinni nem volt mellettem. Gondoltam hogy vagy a mosdóba, vagy a konyhába van, szóval nem nagyon aggódtam, meg hát nagy, így tényleg semmi okom nem volt az aggodalomra.
Felöltöztem és átmentem a konyhába. Nem tévedtem, Jinni éppen reggelizett. Mellette is volt egy teríték, amit nekem szánt.

- Jó reggelt apa! - nyelte le a falatot ami a szájába volt. Én is jó reggelt kívántam neki. - Gyere, reggelizz meg, nem szeretném hogy éhes legyél, valamint mielőtt elmennék az egyetemre szeretném látni hogy eszel valamit. - Jinni elintézte nekem hogy ne kelljen bemennem tanítani, amiért hálás voltam neki. Nem tűzem ki feladatot a diákoknak, szóval a helyettesítő tanár eldönti hogy tanulnak, vagy sem. Azért gondoltam így, mert gyerekként én sem szerettem ha egy tanár hiányzik, és egy másik próbálja leadni az anyagot több- kevesebb sikerrel. Jinni is mindig panaszkodott a beugró tanárok miatt, mivel nem is értették azoktól az anyagot, meg hát nem is szerették magukat a tanárokat. És hát mivel a lányomék így éreztek, nem szerettem volna hogy a diákjaim is így gondolják.

Leültem és elkezdtem enni. A lányom egy kész konyhatündér, bár ő nem tartja magát annak. Ha nem túl lusta ahhoz, hogy főzzön akkor isteni fogásokat készít. Nem egyszer mondtam neki hogy iskola után dolgozhatna, főzhetne egy olyan két órától hatig vagy akár nyolcig egy étterembe, de nem élt a lehetőséggel. Ahelyett hogy dolgozott volna, a táncra használta el a szabadidejét, és most úgy látszik, hogy megérte. Az Nmixx-ben énekel, és táncol. Nem zavarja őket, hogy nem híresek, és álltalában covereket gyártanak. Boldogok hogy azt csinálhatják, amit szeretnek.

Amég én ettem, lányom egy számomra ismeretlen dallamot dúdolt. Nagyon el volt azzal foglalva, hogy értelmesen, és tisztán találja el a hangot, ha pedig ez nem sikerült, akkor többször is újra próbálta, ameddig az a számára tökéletes nem lett.

A párolt zöldségeket elfogyasztva gyorsan elmosogattam a tányérom, és visszaültem az asztalhoz, immáron a lányom elé.

- Mi ez a dal amit dúdolsz? - kérdeztem mosolyogva.

- Kipróbáljuk magunkat a lányokkal, és közzé tesszük az egyik dalunk. Nem fűzünk hozzá sok reményt, de egy próbát megér. Lilyéknél van egy stúdió, ahol mindent felveszünk, és összevágunk, majd kirakjuk a dalt. Már koreográfiát is találtunk ki hozzá, és eddig jónak ígérkezik. - mondta mosolyogva. Nagyon rápörgött erre a témára, mivel elkezdte nekem táncolni is. Végig csodálkozva néztem, mert mind addig nem tudtam hogy a lányomnak ennyi tehetsége van a tánchoz. Amikor úgy éreztem, hogy befejezte, és lihegve leült a földre, megtapsoltam. - Ne haragudj, ennél sokkal jobban tudom, csak fáradt is vagyok, meg reggel is van... 

- Büszke vagyok rád Jinni. Nagyon ügyes vagy! - mosolyodtam el Yunjin szemébe nézve, amire ő fülig érő szájjal lehajtotta a fejét. A haja eltakarta az arcát, de így is biztos voltam benne, hogy zavarba jött. Sosem szerette ha megdicsérik, és nem is tudta soha értelmesen lereagálni. Kínosan érezte magát az ilyen szituációkba.

- Mennem kell... - mondta hirtelen, majd a szobájába berohant, és már indult is az egyetemre. - Szia apa! - kiabált vissza, meg se várva a válaszom.

- Szia.... - motyogtam már-már alig hallhatóan.

***

Az idő lassan telt, engem meg semmi nem tudott lekötni. Próbálkoztam tévézéssel, filmnézéssel, olvasással, sőt még matek feladatok megoldásával is, de alig telt bele öt perc, máris meguntam. Nagyon ritka amikor ennyire nem érdekel semmi, de ez pont egy olyan alkalom volt. A végén már csak elterültem az ágyon, és vártam hogy történjen valami. Nem kellett csalódnom, maximum tíz perc elteltével megszólalt a telefonom. Villám sebességgel keltem fel és kerestem meg a készüléket. Az illető aki hivott, nem volt más mint az ex feleségem. Kicsit meglepetten vettem fel a telefont.

- Jiyeon? - szóltam bele.

- Soobin! Hála az égnek! Azt hittem hogy fel se veszed! - hallottam a hangján hogy mosolyog. - Szükségem van rád! - jelentette ki.

- Jézusom Jiyeon! Már megint mibe keveredtél? - kérdeztem kicsit félve.

- Most semmibe. - kezdett azonnal mentegetőzni. - Csak szükségem lenne az aláírásodra.

- Na és arra minek... már megint?

- Elvált pároknak szeretnék segíteni, csak ahhoz igazolnom kéne hogy el vagyok válva. Ehhez kell. - mondta egyre halkabban.

- Várj. Légyszíves ezt mégegyszer! - kértem meg, hogy ismételje el, de mielőtt neki kezdett volna, benyomtam a rögzítés gombot, mivel már túl sokszor vert át. Elismételte a mondandóját, és megadta a címet, hogy hova ugorjak el, lehetőleg a nap folyamán.

Mivel nem volt jobb dolgom, összeszedtem mindent ami kellhet, és felültem a buszra. Nem telt bele sok idő, gyorsan volt feleségem lakásának a környékére értem. Nem tudtam hogy exem ilyen közel lakik... Egy picit kóvályogtam a házak között. Vagy velem volt a baj, vagy a ház bújt el nagyon, mindenesetre nem akarta hogy megtaláljam. Ott gyalogoltam a húsz-harminc emeletes házak között. Pici és gyenge voltam. Olyan érzésem támadt, mintha egy kis hangya lennék, ami nem találja hangyaboját a nagy erdőben. Elveszett voltam, fogalmam sem volt hogy mit merre találok. Tekintetem a házak között cikázott, amikoris megláttam azt a bizonyos számot amit Jiyeon küldött nekem. Megvilágosodtam. Boldogan mentem be a házba, majd a liftbe beszállva azonnal megnyomtam a megfelelő emelet számát. Ahogy a lift felért, kiléptem az ajtó elé, majd bekopogtam.

- Szia. - köszöntem mosolyogva. Az évek alatt felgyülemlett sérelem, és harag gyorsan elszállt, mivel már nem volt miért haragudnom. Megértettem az ő álláspontját, csak egy rákényszerített ember voltam, mivel tőlem van a gyermeke. Nem jelentettem neki mást, csak a hőn szeretett kislányának apja voltam/vagyok, egy lényegtelen, idegen ember.

- Szia Soobin. Hogy hogy ilyen hamar ideértél Busanból? - kérdezte összezavarodva.

- Jinnivel nem olyan régen költöztünk ide Seoulba. Felvették az egyetemre ahová jelentkezett. Igaz kicsit később, de bent van. - meséltem Jiyeonnak.

- Á! Értem. - mondta, majd beljebb engedett. - Légy szíves vedd le a cipőd! - kért meg szépen, majd azonnal folytatta. - Balra találod a papucsokat, de ha nem szeretnél venni, akkor nem kell. Biztosan találsz a méretedből. - egyre távolabbról beszélt, mivel ő beljebb ment a lakásban. Hallottam hogy valamit pakolászik, de az nem nagyon érdekelt hogy mit, mivel a papucs kereséssel voltam elfoglalva. Gyorsan meg is lett, belebújtam, majd mentem Jiyeon után. Ő már a nappaliba várt egy tollal, meg a kitöltendő papírral. - Itt kéne aláírnod. - mutatott egy helyre. Leültem mellé a kanapéra, majd a kezembe vettem a papírt, hogy átolvassam. - Ne! - szólt rám hirtelen, és kikapta a lapokat a kezemből. - Vagyis... Meg szeretnélek ettől kímélni. Sok oldal, sok olvasnivaló. Csak itt gyorsan aláírod, és kész. - bökött megint arra a pontra, ahol alá kellett írnom.

- Kim Jiyeon! - szólítottam meg kicsit erélyesen. - Már megint ezt csinálod? - kérdeztem. - Hány éve iratgatsz alá velem papírokat úgy, hogy nem olvashatom el? - tettem fel egy szerintem egyszerűen megválaszolható kérdést.

Nyílt a bejárati ajtó, és belépett valaki.

- Bona itt van Liz! - hallottam meg egy ismerős hangot. Nem tudtam kihez kötni. Jiyeon azonnal felkapta a fejét, majd kétségbeesve rám nézett.

- Köszönöm szívem! - szólt ki, majd a szemembe nézett. - Ne akadj ki nagyon....