XXVI

259 7 3
                                    

– Megverem – nézett a hajléktalanra, miután beültem a kocsiba.
– Ne, csak menjünk – töröltem meg a szemem. És már nem is sírtam. Yay.
– Mesélj – kanyarodott ki az utcából.
– Szüleim szerintem kitagadtak. Ma már biztos nem megyek haza.
– Az nem megoldás, hogy nem mész haza – ráncolta a szemöldökét.
– Hidd el, náluk az. Volt már párszor ilyen, és mindig bevált
– vontam meg a vállam.
– Ilyenkor hova mész?
– Edithez – vágtam rá.
– Jó, majd eldoblak hozzá
– mondta. Áucs. Igen, arra vártam, hogy magához hív, vagy valami.
Az ablak felé fordultam, és inkább a tájat néztem, mikor megéreztem meleg kezét a dombomon.
– Csak vicceltem. Gyere hozzám
– állította le a kocsit.
– Jó – mondtam, majd kiszálltam.
Jó volt a sértődöttet játszani. Játszottam még volna tovább is, ha bent a lakásban Ádám fel nem kapott volna az ölébe, le nem dobott volna a kanapéra, és el nem kezdett volna csikízni.

*

– El- – kezdte Ádám, amint belépett a konyhába, ahol én voltam, de amint látta, hogy beszélek, elnémult.
– Áh, szóval Ádám is ott van
– szólalt meg a telefonba mindent tudóan Edit. – Hangosíts ki.
Úgy tettem, ahogy kérte, így Ádám is hallotta őt.
– Vigyázzál rá, rendben? Vagy véged – mondta Edit.
– Igérem vigyázok rá. Épségben fog menni tanítani
– válaszoltam Ádám helyett, aki csak elröhögte magát.
– Beszélek a szüleiddel, Ella
– váltott témát Edit.
– Jó – motyogtam kellemetlenül.

*

A nap további része jól telt. Néztünk valami sorozatot, amint nem igazán értettem, vacsiztunk, majd elmentünk fürdeni.
– Ó, de jól áll – utalt Ádám a pizsimre, ami az ő boxeréből és pólójából állt.
Az ágyon feküdt, de ahogy közelítettem az ágyhoz, feltérdelt az ágyon, és úgy ment az ágy végére, ahol én vártam. Megfogta a derekamat, majd magához húzott. Pont egy vonalba voltunk így.
Amint elkezdte csókolni a nyakam, akaratlanul is felnyögtem.
– Mi vagyok én neked, Ádám?
– toltam el magamtól, hogy szembe tudjak vele nézni.
– Mi szeretnél nekem lenni, Daniella? – morogta, miközben átölelte a hasam.
– Nem tudom – simítottam bele a hajába, mire komoran felnézett rám. – Jó, akkor leszel a kutyád
– jutott hirtelen eszembe, mire nevetve a hasamba fúrta a fejét.
– Ez nagyon perverzül sikeredett
– nézett újra fel rám.

– Olyan, mintha már nyár lenne
– néztem az ablakon keresztül a sötétedő tájat.
– Nemsokára. Már csak két hónap
– mondta az ágyról Ádám, majd lapozott egyet az újságban, amit olvasott.
– Kép hónap és vége a sulinak
– mosolyodtam el. Már a gondolattól is jobb kedvem lesz.
Bemásztam Földes mellé az ágyba, majd a mellkasára feküdtem.
– Javítanod kellene tesiből
– mondta, miközben átkarolta a derekam.
– Nem isss.
– De. Tényleg nem tudsz egyetlen egy fekvő támaszt sem?
– Nem, de haggyá' má ezzel
– fúrtam bele a fejem a vállába.
– Jól van – nevetett fel. – Figyelj csak – ült fel, így én is automatikusan felültem. – Még mindig bántod magad? – kérdezte, mire pár másodpercre bennem rakadt a levegő.
– Nagyon szeretlek.
– Én is, de nem ez volt a kérdésem
– vágta rá, mire csak lehajtottam a fejem.
– Igen. De nem annyit, mint régen. És kérlek ne rontsd el ezzel a napot! Olyan jól érzem magam itt veled
– néztem rá könyörgően.
– Mutasd meg – biccentett a lábam felé.
– Olyan helyen van, amit nem szeretnék megmutatni – néztem farkasszemet vele. Ugyan olyan érzés volt, mintha megint ott a tanteremben lennénk.
– Mutasd meg – ismételte nyugodtan, amitől én kezdtem pánikolni.
– Nem! Meg amúgy is, orvos vagy esetleg, hogy ennyire akarod látni?
– hadartam, mire lerántotta magáról a pólóját.
– Jézusom – kaptam a szám elé a kezem, Ádám meg csak unottan oldalra nézett. Tiszta heg volt a mellkasától a hasa aljáig. – Mit csináltál?
– Úgy látszik, hogy nem csak neked volt nehéz gyerekkorod
– nézett mélyen a szemembe.

Teacher's petWhere stories live. Discover now