"Végre vége!" Sóhajtottam. "El sem hiszem, hogy végre befejeztem a megrendelést"
Elégedetten kinyújtóztam az Akademiya előtt. Mérhetetlen boldogsággal töltött el a zsebemben rejlő fizettségem. Most többet is kerestem mint szoktam. Talán itt az ideje egy felszerelés újításnak. Vagy éppen elmehetnék nyaralni egy kicsit. Vagy beteszem ezt a pénzt a -saját lakásra szánt pénz- fakkomba. Olyan jó érzés, amikor a lehetőségeid határtalanok. A hangulatomon a napnyugta látványa is dobott egyet. Olyan nyugalmat és békességet sugárzott a városra. Egy pár percig hagytam, hogy magával ragadjanak az érzelmek. Oh, milyen szép is lenne ebben a pillanatban ragadva élni. De amilyen hirtelen belemélyültem, olyan hirtelen eszméltem fel belőle.
"Na akkor itt az ideje elkezdeni a második projektet." Csaptam össze a tenyerem egy hirtelen lendülettel magam előtt és elindultam hazafele. Lesétáltam az Akademyjához vezető hosszú lepcsősoron, és a főútra kijukadva elindultam az árusokkal körülvett úton. Ilyenkor éledt fel itt Sumeruba az élet. Voltak, akik csak nézelődni jöttek ide, de többen csak a nap végi fáradalmakat pihenték ki egy korsó sör társaságában. Mit ne mondjak azért nekem is összefutott a nyál a számban ha elképzeltem, hogy a kedvenc koktélomat iszogatva hűsölök a naplementében, miközben nézem az embereket mulatozni és sürögni-forogni. De ez a gondolat várhat később is. Most elhatároztam, hogy a megkeresett pénzemet a -saját lakásra szánt fakknak- szentelem. Mentálisan megráztam magam, hogy zökkenjek ki az álmodozásomból, amikor hirtelen egy idős néni szólított meg. Ösztönösen felé fordultam.
"Szép napot!"
"Szép estét neked is, jóképű fiatalember!" Oh, basszus..inkább este van már másoknak mint napot.. morfondíroztam. " Elnézést fiatalember, hogy így hirtelen szólítom le." Folytatta. "Az az igazság, hogy kicsit szégyellem és nem tudom hogy hozzam fel ezt a témát.."
" Ugyan, semmi gond, nyugodtan árulja el." Vágtam rá udvariasan.
"Ám legyen. Az a helyzet, hogy külföldi vagyok és csak kipihenni jöttem magam egy kicsit. De ah jaj, nem gondoltam volna, hogy ez történik! Ah fiatalember, úton Sumeru fele banditák támadtak rám és elvették minden vagyonomat. Tudja, nem tudtam semmit se tenni ellene, öreg vagyok én már ehhez. Azt hittem, hogy a banditák nem fognak engem se megkímélni, de végül csak a pénzem kellett nekik. Annyira elkezdtem félni, hogy mégegyszer rajtam ütnek a banditák, hogy teljesen lekötött a gondolat, hogy Sumeruba érjek minél hamarabb, ahol biztonságban vagyok. De jaj, most látom csak, hogy nincs se ételem, se innivalóm, se házam a fejem felett. És nem tudok mivel fizetni. Ha lenne olyan kedves, hogy legalább egy ételre valót adna fiatalember.
Ahogy a néni szemébe néztem, láttam benne a megpróbáltatása fájdalmait és egy öreg néni segélykiálltását a forgalmas Sumeruban. Hiába fejlett ez a város, a legtöbb ember simán cserben hagyja azokat az út mentén akinek kellene a segítség. Saját lakás ide vagy oda, egy ember többet ér ennél!
" Ah, kérem szépen ne tessék ezen aggódni."- előhúztam a zsebemből a fizetésemet és egy az egyben a néni kezébe nyomtam. Az idős hölgy tekintete tágra nyílt, ahogy a kezébe jutott summát nézte, majd sokszor megköszönve odébb állt.
Egy ideig néztem a távolodó alakját, ahogyan a pénzt számlálja és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjam el. Ezek a kis cselekedetek is milyen sokat dobhatnak egy ember életében! Szerencsés volt a néni, hogy éppen erre jártam. El se tudom képzelni, hogy milyen kétségbeesett lehetett miután egy idegen városban pénz nélkül maradt. Akárhogy is nézzük, ez volt a lehető legjobb befektetés.
◇
"Eh, hova raktam a kulcsomat?" Kutattam végig az összes zsebemet. Nem hiszem el, hogy megint elhagytam. De mégis hol? Az Akademyán? Ahhj. Több mint egy óra odáig az út. Remélem Alhaitham már itthon van. Bekopogtam az ajtón. Semmi. Egy 5 perc múlva újra próbálkoztam vele, de ezúttal egyenletes kopogás helyett egy egész kopogássorozatot zúdítottam az ajtóra. Abban az esetben, ha itthon lenne, ez biztos idegesítené annyira, hogy kinyissa az ajtót. De még ezek után sincs semmi válasz. Kérlek Haitham nyisd ki az ajtót ha itt vagy, mert nem akarok megint kint éjszakázni. Ah de kit akarok átverni? Itt Alhaithamről beszélünk. Már nem egyszer nem engedett be, amikor elvesztettem a kulcsomat. Sőt egy hónapig kellett várnom, hogy lemásoltassa a kulcsot, mert nem fért bele az idejébe, én meg azért nem csinálhattam meg, mert mit is mondott "A főtéren heverő Mora is nagyobb biztonságban van, mint nálam a kulcs." Azért ennyire nem vagyok megbízhatatlan! Felemeltem a kezem egy újabb kopogássorozathoz.
"Hiába püfölöd az ajtót, Kaveh, ha otthon is lennék nem érnél el vele sokat." -hallottam meg az ismerős bariton hangot.
"Haitham! Hála az égnek!" Ezek szerint nem kint kell éjszakáznom.
"Ha valaminek hálával tartozol, az az én vendégszeretetem."
"Ah komolyan? Ez csak egy szólás-mondás! És nem mintha neked lenne bármiféle szereteted" mormogtam. Nem hiszem el, hogy még ebbe is beleköt.
" Kaveh, egy hete kaptál új kulcsot. Hogy tudtad máris elhagyni?"
"Ah.. eh. Nem elhagytam, csak valahol otthagytam! Biztos vagyok benne, hogy az Akademiyán maradt!"
"Oh igen? Szóval ezért találtam meg a főút kellős közepén a földön? -kérdezte Haitham miközben kivett a zsebéből egy oroszlános plüssel díszitett kulccsomót, és meglógattam előttem.
"Ah!" -szégyelltem el magam. "Biztos csak kiesett a zsebemből amikor segítettem a néninek!" Vettem ki a kezéből a kulcsomat.
"Te és a jócselekedeteid. Ha jól tudom még van pár befejezetlen projekted, amiknek mindgyárt itt a határideje, de te úgynevezett jócselekedetekkel töltöd el az idődet." válaszolt Alhaitham miközben kinyitotta a bejárati ajtót. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem képes elfogadni a tenyt, hogy egy embertársunknak segíteni igenis fontosabb mint egy projekt!
"Oh? És mit tudsz te arról, hogy milyen "úgynevezett jócselekedetekkel" eltölteni az idődet! Te sosem segítenél ki senkit! Tudod milyen szörnyű lehet egy néninek egyedül lenni egy ismeretlen városban főleg úgy, hogy kifosztották a banditák minden vagyonából?" Mentem be Alhaitham után a lakásba.
"Egy kifosztott néni?"-húzta fel egyik szemöldökét skeptikusan Haitham. "Kaveh, már vagy 5 éve kiüldöztek minden banditát a környékről!"
"De..!" Ez csak nem lehet igaz! A néni olyan elkeseredett volt! "Nem tudhatod! Lehet, hogy csak elvesztette valahol a pénzét és szégyellte bevallani!"
"Elvesztette a pénzét vagy sem, a menedékben minden hajléktalan embernek adnak ennit, innit és tetőt a feje felé."
"De a néni nem hajléktalan." morfondíroztam. De ezen kívűl nem tudtam mit mondjak erre.
Alhaitham mintha megérezte volna, hogy ebben a vitában ő jött ki nyertesen. Leült az előszobában lévő fotelre és előhúzta a legújabb könyvét és elkezdett olvasni. Egy ideig csak álltam egy helyben és néztem Haithamat. Vajon igaz lenne amit mondd? Megint elköltöttem a pénzemet értelmetlenül? Ah nem, nem szabad így gondolkozni! Ha mást nem akkor a néni egy általa választott helyen tud lefeküdni aludni! Ezen felül biztos szeretne valami szuvenírt vinni az unokáinak! Egy kicsit felvidultabban megindultam a szobám fele. Miközben beléptem a szobámba Haitham még utánamszólt.
"Remélem azért maradt annyi pénzed, hogy a bérleti díjat álld"
Oh a francba.
