Elölről - SzJG 1

szeptember 19., kedd

Mozgalmas nap, érdekes befejezéssel. De kezdjük az elején.

A tegnap esti gondolkodásom a Szőke hercegről egészen az Instagram oldaláig vezetett, úgyhogy nézegettem egy ideig a srác (nevezzük a továbbiakban Konrádnak – elvégre így hívják) képeit, aztán erre aludhattam el, ezek után pedig ordas nagy baromságot álmodtam. Bende kis híján lesétált a járdáról a röhögés közepette, amikor elmeséltem nekik úton a suliba.

– Szóval tudjátok, van a Starbucks néni, az a zöld. Ott a téren egyszer csak így levált a homlokzatról, és elkezdett kergetni. Azon az útvonalon tekeregtünk, ahol futni szoktunk, aztán a kapun is utánam akart jönni, de nem fért be a szoknyája – részleteztem.

Először azt hittem, a kettőnek semmi köze egymáshoz, aztán rájöttem, hogy azon a képen, amit leghosszabban néztem, Konrád épp kávézik. Ezt az infót nem osztottam meg a többiekkel, Bende nem értené, Julcsi pedig továbbra sem volt annyira elájulva a sráctól, mint én. Sőt, egyáltalán nem volt, úgyhogy inkább eltereltem a témát, és a gólyahétről beszélgettünk, de még ekkor is kicsit távolságtartónak éreztem.

A suli előtt gyorsan végigmértem a ruházatomat, keresve, hogy Mádaynak mi szúrhat szemet, de egyszerű farmerben és sárga mintás blúzban voltam sárga tornacipővel, úgyhogy magabiztosan léptem az épületbe. Az ighelyettes amúgy is el volt foglalva Berényivel (akit már az első napon kiszúrhattunk, de a keresztnevét azóta sem tudom, mivel javarészt Máday ordítása jóvoltából ismerem), aki épp nagyban udvarolt neki, úgyhogy észrevétlenül felosonhattunk a lépcsőn, nyomunkban Tomival, aki félúton megkocogtatta a bal vállamat, aztán átállt a jobb oldalamra, majd fordítva is megismételte ezt. Úgy csináltam, mintha nem érdekelne, aztán egy óvatlan pillanatban hátrafordultam, így megláttam őt.

– Nagyon vicces – fintorogtam.

– Köszönöm – vágta rá. – Nektek is jó reggelt!

A jó reggelnek fontos eleme lenne az, hogy reggel nyolc előtt még bőven aludjak, de nem akartam szemétkedni Tomival. Egyébként tök jó, hogy reflexből felsétáltunk az emeletre, ő pedig követett minket, ugyanis a földszinten volt infónk, így tettünk egy kört és mehettünk vissza.

A terem előtt szokásosan ott tartózkodott a Nia-Rita-Ákos hármas, valamint Zalán nyomkodta a telefonját a földön ülve (hogy miért, azt nem tudom, gondolom, lusta volt ácsorogni), valamint megjelent Orsi is, így végre volt alkalmunk a táncról beszélni. Hiszen már vagy egy teljes napja nem foglalkoztunk vele, szinte hiányzott.

– Továbbra sincs ötletem ahhoz a részhez – fogtam a fejemet.

– Nekem sem. Ráadásul egy részét elfelejtettem annak is, amit kitaláltunk – közölte, ami nem sokat javított a helyzeten.

– Esetleg megkérdezzük táncon a tanárnőt? – vetettem fel.

– Az nem rossz ötlet – bólintott rá.

– Viszont addigra össze kéne szednünk, hogy ne borzasszuk el túlságosan – gondolkodtam el.

– Majd infón megnézem párszor a videót.

– Tényleg, van videó! – állapítottam meg boldogan.

Orsi ezután beigazította a fülhallgatója zsinórját a pulcsijába, hogy ne tűnjön fel, és az egész órát a pad alá bámulva, a tenyerén támaszkodva (onnan szólt a zene a készüléken át) töltötte. Így nem úgy nézett ki, mintha a telefonját nyomkodná, inkább mintha elaludt volna, ami nem biztos, hogy jobb, de pirospont Tölgyessynek, amiért nem kérdezett rá, hanem hagyta.

Ellenben Baranyaival, aki bioszon már kevésbé bizonyult toleránsnak, és kihívta Orsit felelni. A lány vontatott léptekkel indult el a padok között a tábla felé, azonban megakadt a lába Pali táskájában (ezek szerint a srác legalább hord magával táskát, meglepő), így drámaian elterült a földön és hatalmasat puffant. Még a levegő is megfagyott a teremben, konkrétan mozdulni sem mertünk, és Orsi sem tette, csak feküdt a padlón másodperceken át. Aztán hirtelen felpattant, leporolta magát, és sétált tovább a tábla felé, mintha mi sem történt volna. Azóta sem értjük az egészet, de mindegy is.