Orion legenda- A fény ereje

1. rész - Kapun innen - 6. fejezet

6. fejezet

Percekig ültem a padlón magamba roskadva, s nagyon bántam a viselkedésemet. Tulajdonképpen nem is értettem, miért gondoltam, hogy Ely őszintén képes lenne ártani Christinának. Igaz, nem ismertem olyan régóta, de mindig meg akart óvni, és Marynek is segített, mikor megtaláltuk az erdőben.
     Nagyot sóhajtottam, és az arcomat a kezembe temettem. Szerettem volna sírni. Ez az egész olyan abszurd és lehetetlen volt, s féltem, hogy a kitörésemmel magam ellen fordítottam Elyt, vagy legalábbis megtörtem azt, ami elindult kettőnk között.

- Francba, Cory-Ann! – csaptam a kanapé szélére dühösen, s felálltam. Nem ücsöröghettem ott tétlenül a lelkifurdalás gödrébe merülve, ugyanakkor nem volt bátorságom utánuk menni sem. Szégyelltem magam.
     Körbetekintettem a szobában, s egy pillanatig gondolkodóba estem, hogy honnan szerezhette ez a férfi ezt a rengeteg könyvet, s egyáltalán ezeket a bútorokat? Mivel foglalkozik, hogy megengedheti ezeket magának, s mi több… Honnan vannak neki női ruhadarabjai, amik nem mellesleg tökéletesen illenek Mary testére?
Megvakartam a fejem, s a tekintetem a tőrökkel teli asztalra siklott. Ely a negyediket emelte fel, mely zöld színben fénylett a talizmán hatására. Talizmán… Az orion nép szent tárgya. Kik azok az Orionok? És mi köze van Elynak hozzájuk? Egyáltalán ki ez az ember?
     Egyre több kérdés halmozódott fel bennem, s ahogy egyre inkább érthetetlenné vált a dolog számomra, úgy növekedett bennem a kíváncsiság. Ha Chris fülbevalói egy adott tőrből váltottak ki reakciót, s Ely ezt képes volt felhasználni úgy, hogy Christina sebe gyógyulásnak induljon, akkor minden bizonnyal az egyik tőr az én karkötőmhöz tartozott. Tudni akartam, melyik.
     Óvatos léptekkel, többször is a lejárat felé tekintve indultam el az asztal felé, miközben az ékszer csatjával bajlódtam. Pont akkor sikerült lehúznom a csuklómról, mikor a célhoz értem. Mélyet sóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, vagy hogy lesz-e bármi jelentősége annak, ha megtalálom a „hozzám” tartozó fegyvert, mindenesetre hajtott a kíváncsiság. Az első tőrhöz léptem, majd vártam picit. Semmi… Bizakodva a következőhöz, majd a harmadikhoz lépegettem, de ismét semmi. Nem maradt más, mint az utolsó, amihez szinte ugrándozó lépésekkel indultam: egyértelmű volt, hogy csakis ez lehet a megfelelő, de amikor fölé emeltem a karkötőt, a reakció továbbra is elmaradt.
     Csalódottan engedtem le az ékszert, s visszacsatoltam a csuklómra. Nem értettem, mi a baj. Elynak olyan egyszerűen ment, én pedig ugyanazt csináltam. Talán van valamilyen különleges adottsága? Esetleg csak neki van joga ahhoz, hogy meglássa: melyik kés kihez tartozik? Nem tudtam a választ, abban viszont biztos voltam, hogy az egyik az enyém. De melyik?
     Újabb ötletem – vagy ha úgy tetszik: megérzésem – támadt. Visszasétáltam az asztal elejére, s az első tőrhöz léptem. Az előbb semmiféle reakciót nem mutatott, mikor felé emeltem a talizmánt. Úgy gondoltam, talán ha a kezemen van, ez megváltozik, s végül Ely segítsége nélkül is megtalálhatom azt, amit keresek.
     Karkötős kezemet magam elé nyújtottam, s tenyeremet kinyitva, széttárt ujjakkal nyúltam a kés felé. Enyhe, vöröses fényt láttam felsejleni a fegyver körül, ami azonnal eltűnt, mikor meglepetésemben magamhoz rántottam a karom. Egy pillanatig megdermedve álltam ott, majd összeszedtem a bátorságomat, s ismét a fegyverek felé nyúltam. Az első fölött újra a halványpirosas fény villant fel, de valamiért azt éreztem: nem ez az enyém.
     Továbbmentem, és megismételtem a műveletet. A második tőr enyhe kékes, míg a harmadik lágy lilás árnyalatban fénylett. De egyiket sem éreztem elég intenzívnek ahhoz, hogy a magaménak mondhassam. Mintha csak jelzést adtak volna arra, hogy ők valaki máshoz tartoznak, s hogy menjek tovább. Már csak egy maradt.
     Bizakodva sétáltam a fegyverhez. Csak remélni tudtam, hogy végre valami olyasmi történik, ami egyértelműen tudtomra adja: ez az enyém. Egy másodpercig haboztam, majd kinyújtottam a karom. Közelebb eresztettem a késhez, s ezüstös fény villant fel: valamivel erősebben, mint az eddigiek. Még lentebb engedtem a kezem, a fény ereje pedig fokozódott. A tőr reagált a közelségemre, a csuklómon lógó karkötő pedig – végre – a fegyverére. Az eddigiektől eltérő módon fehér helyett ezüst fényben ragyogott fel. Izgatottan nyújtottam kezemet a kés felé, s a fényáradat egészen áthatóvá vált, mikor végre megragadtam, s különös, áramütésszerű érzés futott végig a testemen.