LOVE YOU LIKE A LOVE SONG

Második

Xavier

El tudnék süllyedni szégyenemben abban a megalázó pillanatban, mikor lihegve berontok a Golden Tunes Entertainment aulájába. Figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy biztosan találnék egy faliórát, ha lenne időm nézelődni, de a sietség végett a farzsebemhez kapok inkább, és felemelő megkönnyebbültség áraszt el, mikor megérzem benne a telefonomat és rájövök, hogy nem hagytam el vagy csenték el tőlem, miközben a metróaluljáróban próbáltam kiverekedni magam az embertömegből. Alig egy hete vagyok New York-i, de ezt a nagyváros dolgot még bőven szokni kell egy magamfajtának. Ránézek az időre, ami éppen a bekapcsolás pillanatában vált át 16:50-re. Letörlöm az izzadtságcseppeket a homlokomról, miután végre úgy igazán kifújom magam, ugyanis esküdni mertem volna, hogy lekéstem a meghallgatást, viszont így sem ártana csipkednem magam. Tíz perc vajon elég arra, hogy megváltoztassam az életem?

A gondolataimból csupán pár velem egykorú srác látványa zökkent ki, akik elsuhanva mellettem elhagyják az épületet. Egészen biztos vagyok benne, hogy éppen most estek túl azon, amiért én is itt vagyok. Egyikük arcán elégedettséget, a másikén legördülő könnycseppeket kap el a tekintetem. Nem is tudom, mit kéne érezzek. Hátukat gitártokok nehezítik, mire a pillanatnyi nyugalmam egy szempillantás alatt elillan és a mellkasomba éles karó módjára hasít bele a szorongás. Az én hátamon is ott kéne lennie a gitáromnak, de ehelyett jó esélyjel éppen az aprócska albérletem falát támasztja ebben a percben is. Egyetlen rohadt dolgom volt, hogy magammal hozzam, de a rohanás elárasztotta a fejem. Újabb perc pörög le a telefonom képernyőjén, és ennek hatására az érzéseim éles kanyart vesznek. Eszembe jut, ahogy végigültem azt a kegyetlenül hosszú repülőutat, lefolytattam a kisebb vitámat az arrogáns főbérlőmmel és könnyes búcsút vettem a húgomtól, aki az oregoni kisvárosunkban várja tűkön ülve, hogy mikor hívom már fel a fejleményekkel. Rengeteg nehézség vezetett odáig, hogy most itt legyek és megmutassam magam a kiadónak, hogy ők aztán felkaroljanak és megmutassanak engem az egész világnak. Megigazítom pár zilált hajtincsemet, amik nem régen még tökéletesen simultak a homlokomon és némi útbaigazítás reményében megközelítem az információs pultot, ami mögül egy vidám kisugárzású, fiatal lány néz fel rám.

- Szia. Miben segíthetek? - szólal meg lágyan és a közvetlensége veszettül sokat könnyít a hangulatomon.

- Szia - mosolyodok el. - A meghallgatásra jöttem.

A hangomban minden próbálkozásom ellenére is hallható az a rengeteg utcányi eszeveszett futás okozta légszomj.

Lepillant az előtte lévő laptopra, majd szája enyhén megrándul.

- Hűha, oké. Még éppen időben érkeztél. Az ötödik emeletre kell menned, balra a harmadik ajtó. De jobb lesz, ha iparkodsz. Azt javaslom, használd a liftet.

A szó hallatán idegesen körbejáratom a szemem, amíg rá nem lelek a szóban forgó liftre, ami egészen idáig teljesen elkerülte a figyelmemet, ez pedig csak azért furcsa, mert az aula legvégében helyezkedik el, és tökéletes rálátás vetül rá a bejáratból.

- Köszönöm - mondom és azzal a lendülettel el is iszkolok, majd sietve megnyomom a lehívó gombot, talán többször is a kelleténél, de az izgatottságtól képtelen vagyok uralkodni a mozdulataimon.

Túlzás nélkül, örökkévalóságnak tűnik, amíg végre leér és ahogy szabad utat kapok, már bent is termek. Ismét türelmetlen nyomkodásba kezdek. Az istenre esküszöm, hogy kifogtam a világ leglassabb liftjét.

Az ajtók végre valahára reagálnak és lassan eltűnni készül előttem az aula, amibe épp most ront be egy srác, akire hasonló érzések ülnek ki, mint rám nem rég. A testbeszédéből egyértelműen leszűrhető, hogy - velem ellentétben - nem először jár itt, ugyanis eszébe sem jut még viszonozni sem a recepciós lány köszönését, ehelyett célirányosan megrohamozza a liftet.