Taníts Meg Bízni

Test és vér, "Mérgező!" | 4. Rész

🐭

Kint ülök az édesapám felőli nagyszüleim óceánparti nyaralójának a teraszán. Babakék színűre festett faház, amely nem túl nagy, de tökéletesen kényelmes, és kellemes egy nyaralónak. A terasza egy elhúzható üvegajtón át nyílik a nappaliból, és egyenesen a nem messze szétterülő óceánra néz. Tartóoszlopait a forró szemcsés homok öleli körbe, a teraszról is vezet le egy lépcső a homokos partra. A korlát is pont olyan kék, mint a ház külseje, vagy mint a terasz nagy részét betöltő hosszú asztala, és székei. Itt szoktunk általában reggelizni, ebédkor túl napos lenne, este pedig a szúnyogok ennének meg, ezért szokásunk reggel körbe ülni, hogy tenger gyümölcseit, és friss gyümölcslevet fogyasszunk reggeliként. Ezúttal egyedül ülök az asztalon könyökölve, és a vízre hunyorgok. Kellemesen fúj a langyos szél, a világos homokról a nap élesen verődik vissza, néhány madár köröz a tiszta égen, az óceán pedig ritmikusan jön ki a partra, és húzódik vissza. A víz hangja, a fürdőző emberek zaja, és a szél suhogása kellemesen hatnak rám. A terasz felülről fedett, ezért nem konkrétan a fejemre tűződik a napsugár, a szemem viszont sérti a túlzott világosság. Sikeresen bekamuztam a menstruációs fájdalmaim, így anya, apa, nagyapa, és nagymama négyesben mentek el a kanyonba fellovagolni a vízeséshez, én pedig kényelmesen maradok kiélvezni a csendet, az egyedüllétet, és elmehetek szörfözni a bátyámmal, aki tegnap késő este tért vissza Vegasból, ezért csak ma csatlakozik hozzánk, Közép Malibuba. Végigsimítok az aranyláncomon, amit sikeresen megcsináltattam mielőtt még ide jöttünk volna, és amit a nagyi egyébként meg is csodált rajtam. Kurva nagy szerencsém, hogy Austin találta meg. Másnak fogalma sem lett volna, hogy került az a lánc egy férfi öltözőbe, valaki talán zsebre tette volna, és pénzt csinált volna belőle. Egy szó mint száz, sosem kaptam volna vissza. Ezért az, hogy pontosan Ő találta meg, többnek kellett lennie mint szerencse. Az, hogy két alkalommal is így összefutunk egymás után a semmiből, csakis a sors keze lehet. Neki pedig több bátorsága volt bekövetni engem, mint nekem bekövetni őt. Azóta is csak meredek az értesítésre. Több féle opciót is létrehoztam azóta a fejemben, hogy miért is tehette.

1. Csak úgy. Valahogy feldobott az Insta engem neki, felismert, és bekövetett. Semmi extra.
2. Charlotte és Cody miatt. A barátaink járnak, akkor már miért ne követhetne be? Miért ne követhetne be mindenki mindenkit? Hiszen találkoztunk, és beszéltünk is már.
3. És ez aminél végül maradtam: Meg akar félemlíteni. Azt hiszi, hogy egy őrült rajongója vagyok, aki követi őt és kutakodik utána, ezért így jelezte azt, hogy tudja ki vagyok, és fogjam vissza magam. Tudja ki vagyok, hol vagyok, és ha nem fejezem be, lépni fog valamit.

Nem mertem visszakövetni. Csak úgy bámulom a követését, néha még megnézem, hogy kikövetett-e azóta, de nem tűnik el a képe a követőim közül. Nem szívezte egy képem sem, még csak meg sem nézte az óceánról kirakott sztorim, ezért meg vagyok róla bizonyosodva, hogy nem érdeklem őt, csupán figyelmeztet. Engem viszont annál inkább érdekel ő. Nem találom a facebookját, nem sok képen szerepel a csapattagjai oldalán - már akik nyilvános fiókkal rendelkeznek -, és a profiljában lévő kis süni emoji is csak annyit árul el, hogy hát nagyon rövid, tüsis a haja. A pár nappal ezelőtti öltözős összeesésünk előtt - szó szerint - soha életemben nem hallottam a közép osztályos Austin Peterson személyéről, aki Észak Malibu kevésbé pompázó oldalán lakik, és aki a Rain Középiskolában játszott kézilabdát. Ennyit tudok róla, és fogalmam sincs hogy miért, de kíváncsi vagyok rá. Első ránézésre elég egyszerű személyiségnek tűnt, az ijesztő külleme ellenére pedig csodáltam a kedvességét, amiért meghívott egy hotdog-ra, és amiért adott nekem egy erdei gyümölcsös szeletet. A beszédstílusa, testbeszéde pedig valamiért olyan pontot csiklandozott meg az agyamban, amire még gondolni is felháborító. Vonzónak találtam a mosolyát, és ahogy dús ajkaival formálta a szavakat. Kicsit játékosan szólt hozzám mikor a szelet finomságára kérdezett rá, aztán ahogy lazán feldobta a vállán a táskát és lelépett...ahogy az asztalon támaszkodott...zavarba jövök még akkor is, mikor vissza gondolok ezekre. Aztán ott van a rejtélyessége is...nem lenne szabad reménykednem.