Jól van....!
Elhalasztottam a délutáni alvásom, de csak miattatok...
Remélem, értékelitek odaadásom, mert... mert miért is ne tennétek? Nem igaz?
Nos, kedves, roppant unott, mégis hűséges olvasó, térjünk a lényegre!
Brutus balra nézett, majd ugrott egy nagyot ültében, amikor meglátott egy hájas, három kezű furcsa izét. Lábai nem voltak, de a teste kerekdednek tetszelgett. Maga sem tudta, milyen lényhez van szerencséje. Talán egy méretesre nőtt gömbhal? Furcsa lenne a sivatagban, mégis itt volt.
– Mi vagy te? - förmedt rá Brutus a csepp, kör alakú valamire, aminek a feje még nagyobbnak tűnt, mint a teste.
A gömbhalszerű, kopoltyú nélkül lélegző egysejtű nem tudott felelni. Ő vacsorának nézte Brutust, így hatalmasra tárta száját, így kivillant a háromszázhetvenkilenc tűéles foga.
Brutus, mint a világpusztító, egy egyszerű szárnycsapással vágta ketté az indokolatlanul dagadt lényt. Zöld vére a sziklafalra fröccsent.
Belegondoltatok már, hogy ez a csávó képtelen barátságosan viszonyulni a mellette élőkhöz?
Most is kinyírta ezt a kis szart, pedig ő csak meg akarta kóstolni...
Én sokszor említettem már, de Brutus... egy igazán negatív főszereplő. Kedvelhetetlen. Miért is kell róla mesélnem? Sokkal izgalmasabb lenne valami olyanról, ahol van füle és farka a történetnek. Mármint nem olyan farka... rendes... farka. Ja, szóval... elpirultam, de hagyjuk.
Jó, gyertek a kövire, mert kissé kínossá vált a szitu...
