Bárhogyan igyekezett, nem tudta lerajzolni. Emlékezett a lány vonásaira, minden egyes szeplőre az arán, de amikor megpróbálta, valami mindig rosszul sikerült. Az első próbálkozáskor túl nagy volt az orra, a másodiknál a szemei álltak máshogyan, és ahogy Daisy a pergamen fölé hajolva igyekezett újra és újra élethűen lerajzolni őt, egyre jobban hasogatott a feje.
A sötét tinta összekente a kezét és az éjjeliköpenyét, mellette lassan magas kupac gyűlt a félresikerült rajzokból. Már majdnem elérte az ablakpárkány szintjét, amin Daisy ült.
Közel egy egész hónap eltelt azóta, hogy megérkezett a Roxfortba, ő pedig egyszerre érezte egy örökkévalóságnak és egyetlen pillanatnak. Órákra járt, megcsinálta a házi feladatokat, és végighallgatta Mayát valahányszor a lány újra Adam Traversről beszélt és arról, hogy a fiú hugrabugos lett. Megpróbált... Merlinre, ő igazán megpróbált jelen lenni, és megfelelni az elvárásoknak, de ez lehetetlenül nehéznek tűnt, miközben újra és újra eszébe jutott az a lány.
Ha nem ügyelt nagyon, azon kapta magát, hogy az órákon, beszélgetések közben is rá gondol. Mindig a nyelve hegyén volt a neve, már majdnem ki is tudta volna mondani, de végül sosem jutott tényleg eszébe. És álmodott is. Minden este róla álmodott.
Nem mindig volt olyan világos, sokszor csak az érzés maradt meg. Ugyan úgy folyt le; először boldogságot érzett, olyan ragyogó és meleg boldogságot, amiről nem is tudta, hogy létezik, aztán lassan beszivárogott az aggodalom, míg végül jeges verejtékben, kalapáló szívvel ébredt, és... valamiért tudta, hogy elbukott. Valamit elrontott, valami végzeteset, és az üresség... Az üresség egészen kibírhatatlan volt.
—Nem alszol?
Daisy összerezzent, és ösztönösen megpróbálta elrejteni félig kész rajzát. Mivel a tinta még nem száradt meg a pergamenen, véletlenül az egészet belekente pizsamájába, ahogy felnézett a lányok szobái felől érkező Bellatrixra.
A halovány fényben Bella úgy festett, mint egy kísértet. Hófehér selyem hálóruhát viselt, felette sötétzöld köntöst. Szeme alatt kezdődő karikák látszottak, és ahogy fáradtan Daisyre mosolygott, a lány elszégyellte magát, amiért titkolózni akart előtte.
—Nem tudok—mondta végül, és óvatosan maga mellé fektette a rajztáblát.
Bella biccentett, leült vele szemben a széles, párnázott ablakpárkányra, és hosszan kibámult a sötétbe. Daisy követte a pillantását, bár kissé megborzongott közben. A Fekete Tó ilyenkor este volt csak igazán fekete. Sokszor olyan érzése támadt, mintha magába az ürességbe bámult volna bele, már ha létezett olyasmi.
—Nekem is honvágyam volt az első hetekben.
Nem sietett kijavítani a boszorkányt. Nehéz lett volna elmagyaráznia, hogy valójában abban sem biztos, hogy valaha haza akar menni azok után, amit talált... vagyis nem talált az emlékeiben.
Minél tovább gondolkozott a dolgon, annál lehetetlenebbnek tartotta, hogy valaki más tette ezt vele. A szülei mindig óvták, jóformán sosem hagyták felügyelet nélkül, és ha valaki megpiszkálta az emlékeit, arról tudniuk kellett. De az apja egy erős legilimentor, miért kellett volna másra bízniuk a piszkos munkát?
Daisy megköszörülte a torkát, és Bella felé fordult.
—Mostmár nincs honvágyad?
A boszorkány lassan ránézett. Sötét szeme olyan volt, mintha magába szívott volna valamennyit a Fekete Tó mélységéből.
—Tudod... azt mondják, hogy az itt töltött évek alatt a Roxfort az otthonoddá válik. Pont annyira, ha nem jobban, mint az igazi otthonod.—Mélyet sóhajtott.—Talán te is így érzel majd, kívánom, hogy így legyen, bár az is lehet, hogy jobban jársz, ha nem így lesz.
YOU ARE READING
A Harris lány (HP fanfiction)
FanfictionKígyó, farkas és kutya - A Harris lány átirata. Úgy volt, hogy hűséges marad. Úgy volt, hogy teljesíti kötelességét családja örököseként, és továbbviszi a hagyományt. Úgy volt, hogy élete végéig csak békében és kényelemben lesz része. Daisy Vanessa...
