Inktober 2023 - Írós Verzió ✔️

🌲 6. Fenyőerdő 🌲

Itt is lenne az újabb novella, ez az egyik kedvencem eddig... próbálom behozni az egy napos csúszást! 🍁

Csak rohantam Lese után, és hallotam, ahogy jönnek mögöttem a fiúk. Óriási veszélyben voltunk, és ezt nagyon jól tudtuk. Nem szabadott volna itt lennünk, és bár előre figyelmeztettek minket, nem is mi lettünk volna, ha nem szegjük meg.

– Nem bírom – állt meg Lese egy fa mellett, és nekidőlt. Zilált volt, alig kapott levegőt, és irtózatosan pánikolt. Utóbbi rám is igaz volt, és szerintem az éppen mellettünk megálló négy fiúra is. Lottie a térdén támaszkodott, míg Elinor a másik oldalról próbált lelket önteni Shilese-be.

– Nem adhatod fel most, Lese! Meg kell csinálnunk, kijutunk, ígérem! – Bár hallotta, mit mondtam, nem fogta fel, ahhoz túlságosan zaklatott volt.

– Marc, kérlek, hátha rád hallgat! – néztem segítségkérőn a fiúra, aki aggódó tekintettel vizslatta az exbarátnőjét. Mindig amikor őket néztem felvetődött bennem, hogy miért szakítottak, amikor még mindig odavannak a másikért...

– Tarts ki, Shy! Együtt megcsináljuk, csak bírd ki! – ölelte át a lányt, aki hagyta, hogy átkarolja. Fejét a fiú pulcsijába fúrta, és ahogy a Marc halkan magyarázott neki, kezdett rendeződni a légzése. Ahogy őket néztem, hirtelen két kar fonódott a derekamra, és majdnem behúztam egyet annak, aki ezt merte tenni, ám ekkor felismertem az ismerős illatot. Oliver volt az, mindig megnyugtat a jelenléte. Ez most sem volt másképp. Az idilli pillanatot én törtem meg, kibújva az öleléséből az ex-párunkhoz léptem.

– Mehetünk, Lese? – néztem óvatosan a lányra, aki erre felnézett, majd elgondolkodva az exére nézett. Szólásra nyitotta ajkait, ám mielőtt válaszolhatott volna, Elinor felsikított. Azonnal odaléptem hozzá, és ekkor a fa mögött megpillantottam Lottie holttestét. Szemei véresek voltak, ergo megfojtották. Marc-ra néztem, és egy néma pillantásból megértette, hogy Shilese ezt nem láthatja. De ekkor már késő volt, a lány kibújt karjai alól, és meglátta a holttestet. Sírva borult a földre, de mielőtt mondhattunk volna neki bármit is, egy ismeretlen kísérteties hang szólalt meg.

– Hozzám jöttetek, drágáim? – nevetett fel ijesztően, amitől a hátamon felállt a szőr. Nekünk végünk van...