Szerelem és más bűnügyek

Tizedik fejezet: Miklós titka

1870. szeptember 12. Magyarország

Miklós egy pillanatra elsápadt. Az arcán megannyi érzelem futott át pillanatok alatt, de nekem elegem lett a titkokból. Túl sok dolog veszett még mindig a homály ködébe, s én nem tudtam, hogy kapok e válaszokat, ő pedig túlságosan is sokat jelentett számomra. A bizalmasommá, ha úgy tetszik tettestársammá fogadtam, akinek kiöntöttem lelkem minden búját-baját, s bár szégyen volt beismernem, a szívembe furakodott jó mélyre, így hát válaszokat akartam. Túlságosan féltem, hogy csalódok Miklósban. A bizalom szálai, habár megremegtek, még mindig fűztek hozzá, csak nem tudtam mire vélni a puskát, ráadásul néhány helyzetben túlságosan átgondoltan és megfontoltan viselkedett, amiket próbáltam a kora javára írni, de mi van, ha ő is megölt valakit, egy csendőrt, és eltulajdonította a fegyverét? Ha valójában egy farkas birkabőrben, aki ismét ugrásra kész?

- Elmesélek mindent Emmácska – sóhajtott fel – de meg kell esküdnie, hogy senkinek sem tárja fel eme legbensőbb titkomat, még hőnszeretett öccsének sem.

- Megígérem – bólintottam.

A tekintetét az égre emelte, bár most nem láthatott sokat, mert a vadul kopogó esőcseppek csökkentették a kilátás minőségét az ablakokon és a nap sem sütött, csak a kongó szürkeség pislogott vissza reá. Az álla egy pillanatra megkeményedett, mintha viaskodna önmagával, vagy próbálná összeszedni a gondolatait, de nem sürgettem.

- Azért fedem fel Ön előtt igaz kilétemet és mesélek életem legsötétebb szakaszáról, mert kedvelem magácskát – azzal lágyan megfogta a kezeimet, a szívem pedig hatalmasat dobbant. Az ő bőre meleg volt, ami jól esett az én jéghideg tagjaimnak – A születési nevem ugyan Rózsa Miklós, ám eredetileg zsandár vagyok.

Nagyobbat nem is koppanhattam volna. Azt hittem, hogy ölt, de helyette, ő maga dolgozott a törvény egyik szolgájaként. Szégyelltem, hogy a félelem botor utakra vitt, s hogy a legrosszabbat feltételeztem róla, miközben épp ellenkezőleg, hős volt, aki védte az ártatlanokat és bajbajutottakat. Bólintottam és közelebb hajoltam, hogy folytassa.

- Azért kellett álcához folyamodnom, mert évekkel ezelőtt elvesztettem drága hitvesemet, Hajnát – a hangja megremegett, ám a tekintetéből mindig sütött a szeretet, ahogy visszaemlékezett rá. Elképzeltem egy magas, fekete hajú, barna szemű szépséget, kinek fehér bőre vetekedett a hóéval, a hangja pedig csilingelt – A nyomok eme vidékre vezettek, s majd egy évtized kemény munkájának hála leszűkült a kör, de sejtettem, hogy ha zsandárként jelenek meg, azzal nem vívom ki mások bizalmát – fintorodott el. Tudtam mit érez, a parasztok sokszor még önnön atyáiknak sem meséltek, ha balsejtelem gyötörte őket az adott személlyel kapcsolatban - így hát beépültem és vártam, de közelebb azóta sem kerültem a megoldáshoz. Mindent feladtam, és semmire sem jutottam – sóhajtott gondterhelten - A gyermekem, Ibolyácska, csak akkor lát, ha az Úrnő ad fertályévente két napocska elmenőt, de rettentően hiányzik.

Az arcán könnyek csorogtak végig, a szemeiből szenvedés és gyötrelem sütött. Óvatosan magamhoz öleltem és a hátát simogattam, amíg sírt. Próbáltam elrejteni a világ elől, hogy ne láthassa még ő sem, ahogy ez az erős, kitartó, bátor, jólelkű ember egy pillanat alatt törik össze. El sem tudtam képzelni mennyi fájdalom juthatott ki neki. Évek óta cipelni egy béklyót, szerepet játszani, miközben csak a cél lebegett a szemei előtt, s közben lemondani a hazaiak szeretetéről és az apaság örömeiről.

- Részvétem – suttogtam és mégjobban öleltem.

Most már összeállt a kép, az a két név, Hajna és Ibolya, amiket lázálmában ismételgetett, és, hogy miért tudott olyan megértően bánni velem, amikor Ivánt megtaláltuk. Ő már átélte és a lelkében emlékezett erre a fájdalomra, amitől megakart védeni, de közben a saját démonai a feje feletett lebegtették a kaszáikat. Tenni akartam érte valamit.

- Hol lakik most a gyermeke? – kérdeztem lágyan.

- Szolnokon az édesanyámmal.

Bólintottam és egy terv körvonalazódott a fejemben, de még nem oszthattam meg sem vele, mert kellett anyám és az öcsém beleegyezése is. Miklós megtörölgette az arcát, aztán nagyot sóhajtott, mintha ez segítene neki, hogy kiszálljon a levegővel az a sok rossz is.

- Gondolja, hogy köze van Iván gyilkosának Hajnához? – tettem fel az égető kérdést, ami már percek óta nyomta a lelkem és egy pohár vizet nyújtottam felé az éjjeliszekrényről, amit hálálkodva elvett és gyorsan megitta.

Az arcán még mindig fájdalom tükröződött, de megértettem. Elvesztette élete szerelmét és ezt a nehéz súlyt egyedül kellett cipelnie. De már nem. Úgy fogok támaszt nyújtani neki, akár a sudár fa, amit évekig nevelgettek az erdő tündérei, hogy akkorára nőjön, hogy az ágaival elérje a Holdat. Most már nem kell egyedül bolyongania csillagtalan éjszakákon, miközben a szívét a bánat nyomta, ami ellen tenni nem lehetett. Vajon pár év múlva én is így fogok még viseltetni Iván iránt? Tudom, hogy sosem fogom elfelejteni, mert lelkem egy darabkája is vele múlt, de mi van, ha ebben a gyászban is reménykedik az ember, hogy lehet jobb? Ha már felefáradt, hogy árral szemben ússzon, de hirtelen jön a fény, ami arra készteti, hogy kiszálljon a posványból, ő pedig békét talál?

- Szerintem igen. A fővárosból már lekértem az aktákat, hogy akadt e errefele további gyilkosság, de még dolgoznak rajta, majd Ivánnal együtt küldik, bár, ha volt is, szerintem már nem számít, hisz Cecília saját magát leplezte le.

- Zavaros az egész – sóhajtottam és hátradőltem, mert a fejem megfájdult.

Nem hittem abban, hogy csak Cecília ölte meg Ivánt, hisz a barátom erős, ráadásul a levelében több embert említett. Mi van, ha egy egész bűnbanda állt emögött, és az asszony, csak egy aprócska porszem a gépezetben? És ha valami mégis csellel vette rá és úgy ölte meg egyedül, bármi is legyen az indok vagy a módszer, ő gyilkosként még biztosan a környéken garázdálkodott és meg kellett állítanunk, mielőtt célba ér. A torkomhoz nyúltam, aztán Miklósra siklott a tekintetem. Most már ő is célpont, bár a zsandár tudott magára vigyázni, de én hirtelen nagyon aprónak, védtelennek és gyengének éreztem magam. Csak azt tehettem, hogy Cecília elé kerülök egy lépéssel.

- Ne haragudjon rám, amiért hazudnom kellett magának, Emmácska – nézett rám bűnbánóan Miklós.

A tekintetem ellágyult. Azt gondolhatta, hogy neheztelek rá, amiért kiderült az igazság, pedig nem, csak tette, amit tennie kellett. Lágyan megérintettem a vállát, mire a teste ellazult.

- Magára sosem tudnék. Köszönöm, hogy megnyílt nekem – mosolyodtam el.

- Ez csak természetes.

Még váltottunk pár szót. Kiderült, hogy Clemence öltöztetett át, Edmond vizsgált meg és látta el sérüléseimet, amit majd meg kell neki köszönnöm. A nyakam és a kezeim rendkívül sajogtak, a szívem fájt, de amikor úrrá lett rajtam a rettegés, a bicska, amit a párnám alá dugtam, lenyugtatott. Aztán hirtelen gondoltam egyet, hátra nyúltam, kikapcsoltam az Ivántól kapott láncot, levettem és a levele mellé rejtettem. A testem fellélegzett, a lelkembe pedig valami ismeretlen, szabad érzés költözött.