NagyraVágyó (novella)

NagyraVágyó

Kedves, kézhez szoktatott királypitonunk május 27-én megszökött tőlünk a VII. kerületből. Nincs méregfoga, támadás helyett árnyékos helyre bújik, de mivel hüllő, idővel kimerészkedik a napra, hogy átmelegedjen. Kifejezetten szereti a száraz, forró homokot, ezért a játszótéri homokozóban fokozottan figyeljenek! Pitonkánk a Kardamon névre hallgat. 

– Pitonkánk! – röhögött Juli, miután felolvasta a hirdetést. – Amúgy meg miért fontos a neve? A nevén szólítva kell csalogatni? Cicc-cicc, Kardamonka? 

Ábel felkapta hátizsákját és a szállítódobozt. Kirántotta Juli kezéből a fényképes hirdetést, a zsebébe gyűrte, majd bezárta a fehér Fiatot. A VII. kerületi Rendőrségkapitányság épülete előtt parkolt le, éppen olyan ferdén, ahogyan Juli húzta a száját, amikor félbe kellett hagyniuk a vacsorát. A katasztrófavédelemtől érkezett a bejelentés, hogy a környéken lakók a Százház utcai parkban látták meg a pitont.

– Édesem, mondd csak, hogy hívták az aranyhalaid gyerekkorodban? – kötekedett a fiú játékosan, és átkarolta szerelme vállát. – Zente és Zelma?

– Zénó és Zelma, de sosem szólítottam őket a nevükön – védekezett Juli. – Mellesleg ez egy hirdetés, és szerintem ciki.

Ábel elnevette magát, majd indulót fújt. Néhány lépés után Juli lecövekelt a sarkon. A Dózsa György út túloldalán a Magyar Sport Házának épülete vöröslött, amögött a Puskás Stadion, körülötte parkosított zöldterülettel. A lány abba az irányba mutatott.

– Mi van, ha átkúszott a Stadion parkjába? – vetette fel, és ahogyan oda-vissza kapta a fejét, copfjával megcsiklandozta Ábel orrát. A fiú kettőt tüsszentett.

– Köszönöm – habogta aztán.

– Nem is mondtam még, hogy egészségedre.

– Reflex, hagyjuk... Szóval, azt mondtad, hogy átkúszhatott a túloldalra?

– Talán, mert ott több az árnyék és a zöld – érvelt Juli magabiztosan.

– Édesem, az út túloldala már a tizennegyedik kerület, a kígyó pedig a hetedikben tűnt el.

– Nagyon humoros, de nem hiszem, hogy egy piton betartja a közigazgatási határokat.

– Én pedig azt nem hiszem, hogy vidáman átkacskaringózik a háromsávos betonúton és a Sportház kertjén. – Ábel ismét átkarolta a vállát, és finoman indulásra ösztökélte. – De te jársz térképész mesterszakra, biztosan jobban átlátod a terepviszonyokat. Elvégre én csak egy egyszerű herpetológus szakértő vagyok, aki mellesleg egzotikus hüllők befogásával foglalkozik.

Juli megadón felnevetett, cuppanóst nyomott barátja arcára, és megpihentette hátán a kezét. Alig kétszáz métert gyalogoltak a csendes, egyirányú utcában a bekerített parkig. A kapuban két tűzoltó strázsált, biztosítva, hogy a közelben álló katasztrófaturisták ne tehessék be lábukat a területre.

A parkot murvaköves út szelte ketté. Egyik oldalról tarka virágok illatoztak, mögöttük pázsit terült el. Elszórtan alacsony, dús lombú fák terpeszkedtek, a távoli sziklakertet padok szegélyezték. Másik oldalon rózsabokor, játszótér két hintával, homokozóval, mászóvárral és csúszdával.

– Pánikoltak a szülők, azt mondták, egy gyerek látta meg a kígyót – jelentette unottan az egyik tűzoltó, és a játszótér felé intett.

Juli már cseppet sem sajnálta, hogy a meghitt vacsora, amit Ábel huszonhatodik születésnapjára szerveztek, meghiúsult. Imádta, ha zajlik körülöttük az élet. A kavicsok hangosan gördültek talpa alatt, ahogyan az első padhoz sétált, ígéretet téve, hogy nem moccan onnan, elvégre ott sem lehetne. Megtöltötte tüdejét a virágillatú levegővel, és elnézte szerelmét, amint a földön térdelve bekukkant a bokrok alá; homloka gyöngyözött a késő tavaszi melegben. Julinak mindig a dús fürtökkel megáldott fiúk tetszettek, akik görög istenek szobrait megszégyenítő testi adottságokkal rendelkeznek – Ábel viszont az Adonix-index szerint kifejezetten alacsony pontszámot ért el.