"Sometimes grief strips us of everything else - our energy, joy and hope. But in the darkest moments, we must find a way to pick up the pieces and move forward, one step at a time."
...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A holdfény, éjszaka bevilágított a vörös harcos ablakán, lágy fényt vetve a sötét szobára. Fáradtan sóhajt egyet, majd szobájában található díványra ül le. A holdfény gyengéd megvilágítása nyugodt és békés légkört teremt, de a nő gondolatai távolról sem békések. Egyedül ül emlékeivel és bánatával, képtelen lerázni magáról a fájdalmas érzelmeket, amelyek az aznapi incidens óta hatalmába kerítették. Rosa kibámul az ablakon az éjszakai égboltra, múltja kísértetei űldözik. A bűntudat és a sajnálkozás pereg le róla, amiért képtelen volt megmenteni csapatát. A felelősség szinte vérfagyasztóan fut végig a lány elméjén. Úgy érzi elbukott mint osztagvezető. - Tudtam hogy nem vagyok méltó rá... - mormogja a lány, majd száját apró vonallá szűkíti. Késő este volt, talán éjfél körül. Képtelen volt visszatartani érzelmeit, így görcsösen markolta haját, míg erősen harapta ajkait. Nem akart sírni, úgy érezte nem lenne becsülendő. Úgy gondolja, ez csak elgyengítené, az amúgy is szerény s ártatlan lelkét. Rosa hosszú időt tölt a szobájában, egyedül a gondolataival és a szomorúságával. A lány végűl sűrű gondolatai közepette elhagyja szobáját, majd átsétál a szállás keleti részébe. Nem tudja mennyi ideje lehetett ott. Elveszítette időérzékét. Úgy érezte csinálnia kell valamit, különben bele őrül a sajnálatba. Nem méltó osztagvezetőnek, emberek haltak meg miatta, és semmit sem tudott tenni. Tudja nem megoldás ha bántja magát, mert azzal nem hozza vissza őket. A lelke mélyén elöszőr érezte a felelősség érzését, és a bűntudatot.
A folyosó teljesen kihalt volt. Az egyetlen fényforrás a falon lógó gyertyákból áradt. Rosalind kis híjján szívrohamot kapott, amikor hírtelen leszólította őt a fekete farkas. Meglepte, mert a csendes légkör ellenére nem gondolta volna hogy lesz még rajta kívűl más is a folyosón. A vörös harcos Levi acélkék szemébe nézett, de a haragon és a fájdalmon kívűl nem lát mást a férfi arcán. Torka kiszáradt, és ez fájdalmas csomót generált neki. Az osztagvezető lelkiismeret-furdalással az arcán akart visszafordulni, mert tudja, hogy Levi barátainak tragikus elvesztéséhez egyetlen megbánás sem elég. Nem tudja, mit feleljen, és tanácstalan. Bűntudatot érez, és tehetetlen hogy bármit is tegyen. Amint ott áll, a melankólia és a sajnálat közé esik, hirtelen úgy érzi, egy erős kéz a vállára szorít. Levi érzéketlenül állt a vörös hajú boszorkány elött. Nem tudott megnyugodni, teljesen üresnek érezte magát. Ha nem lenne most katona, valószínüleg a barátai után ment volna. Vagy rosszabbik esetben hulla részegre itta volna magát. Mióta tegnap visszatértek a felderítő útról kerül mindenkit, még a vörös hajú nő társaságát sem kereste. Egyedül akart lenni, így gondolta a folyosón fogja lelni ebben örömét, de azzal nem számolt, hogy a felettese is itt lesz. Inkább egyedül akarta emészteni magát, és gondolatait. Semmi szükség nem volt arra, hogy más is lássa mennyire összevan törve. Levi zavarodott volt, ugyanakkor melegség járta át testét. - Mit csinálsz itt kölyök? - tekintete mint egy fáradt vándoré, nyomja a lány lelkét. Nem kérdezte, de nem is jelentette ki. Talán kesernyés gondolatait akarta elterelni. Ő maga sem tudta. - Ezt én is kérdezhetném tőled... - kerüli el a válasz adást a vörös harcos. Mégis mit mondhatott volna? Nemcsak a megbánás virít arcán, hanem a kegyetlen lelkiismeret, amiért nem tudott semmit tenni. Számtalanszor végig futott már ezen, és mégis mardossa a lelkét, amiért csakis ő élte túl. - Rájuk gondolsz ugye? - a nő kérdése meglepi a férfit, így kénytelen a szemébe nézni. - Ne hibáztasd magad....Tudom hogy nem beszélünk sokat de...a dolgok bentartása nem segít...én már csak tudom. - ebben a pillanatban mindketten úgy érezték, hogy valahogy összetartoznak, pedig még csak a nő beszélt. Megértés van közöttük, és mindketten egymás arcát kutatják, hogy nyomot találjanak érzéseikre. A férfi elereszt egy kesernyés mosolyt (apró de igazán értékeset). - Mintha számítana.... - dömrögi az orra alatt a férfi. Rosa és Levi lopva figyelik egymást, miközben próbálják megfejteni egymás között kialakult érzéseiket. A nő szavai után hosszú csend ül közéjük, miközben egymás szemében megbuvó fájdalmakat próbálják elrelyteni. Látják egymásban szemében a fényt, és a sötétéséget amit akaratukon kívül is alkalmaznak. A fény mely bevilágítja az elmélyüket, a köztük lévő feszültséget erős érzelmekké alakítja. Egyikük sem tudja mit is válaszoljon a másiknak, és a csend örökkévalóságnak tűnő. - Nagyon okosnak hiszed magad - dörmögi orra alatt, és mély érces hangjától a lány enyhén megdermed.
