Rendbontás

18. fejezet

Az elmúlt két hét gyorsan és pihenés nélkül telt. Folyamatosan tanultam, a barátaimmal is keveset találkoztunk és anyáékkal is csak akkor sikerült beszélgetnem, ha éppen lementem vacsorázni. Astriddal több időt töltöttem, mert sokszor átjött tanulni, vagy éppen én mentem át hozzá. Közben végeztük a napi kötelezettségeinket, megírtunk egy-egy röpdogát néhány tantárgyból, és mivel vészesen közeledett a jelentkezési határidő az egyetemre, mindennapos téma és stresszfaktor volt az is, hogy a gimi után merre tovább.

Rosie és Astrid természetesen már letudta a jelentkezést – az előbbi a New Yorki Egyetem gazdaság-és menedzsment szakát jelölte meg, amíg az utóbbi a San Franciscoi Egyetemen fog drámát tanulni. Persze, ha felveszik. Felix köztudottan kihagy egy évet, Ivan pedig hozzám hasonlóan küzd.

Üröm az örömben, hogy a tanulás, a jövőmre irányuló szakadatlan egzisztenciális krízis és a kapunyitási pánik lefoglalt annyira, hogy ne járjon folyton Raiden Wolf a fejemben. Igaz, így is eszembe jutott minimum kétszer, reggel és este öltözködés közben, mivel a nyakamon még mindig ott virított fogának nyoma, bár igaz, most már csak halványan. A srác tiszteletben tartotta a kérésemet és nem keresett azóta, hogy megmondtam neki, hogy a vizsgámra szeretnék összpontosítani. Tudtam, hogy ezt meg fogja érteni, hiszen ő maga is rengeteget tanul és előtérbe helyezi az egyetemet, ezért szerintem úgy volt vele, hogyha tanulni akarok, akkor ő meg fogja adni nekem erre a lehetőséget. Remélem, megfogadta azt a tanácsomat is, hogy ebben a két hétben találja ki, hogy mit szeretne velem kezdeni, bár úgy érzem, hogy Raiden Wolf túl kemény dió ahhoz, hogy egy pár perces beszélgetés annyit nyomjon nála a latba, hogy leüljön gondolkozni az érzésein. Végülis, az is egy válasz lesz, ha nem keres többé. Nem?

Az irodalom vizsga január utolsó hétfőjén, huszonkilencedikén volt esedékes. Két órás kínszenvedéssel írnám le a hét oldalas feladatlap kitöltését. Igaz, az alaposok boldogan jöttek ki a teremből, de én és Astrid teljesen meg voltunk lőve. Abban sem vagyok biztos, hogy átmentem.

Természetesen ez rá is nyomta a bélyeget a kedvemre. A vizsga után elszívtam kapásból két szál cigit és már azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogyan rontja le az átlagomat ez az orbitálisan förtelmes jegy. Sajnos nagyon, mert negyven százalékot ér, tehát irodalomból már egyértelműen nem lehetek majd jeles, sőt szerintem még négyes sem.

– Hé, ne agyalj ennyit ezen – Felix mellettem ült a cigilépcsőn és meglökte vállával az enyémet, úgy zökkentett ki a gondolataimból. Ivan és Rosie a válaszokon diskuráltak és Astridot kérdezték, hogy helyes válaszokat írtak-e. Lekonyult ajkakkal néztem Felix kék szemeibe, ő pedig elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Nem a jegyeid határoznak meg.

– Tudom, csak egyszerűen annyira életképtelennek érzem magam ebben az egész sulis életben. Azt sem tudom, hogy mi akarok lenni majd, de így még az esélyem sem lesz meg arra, hogy valami jó egyetemre adjam be a jelentkezésem, mert ez a hülye vizsga lerontja az irodalom jegyemet, ami pedig lerontja az átlagomat.

– És? Mi történik akkor, ha nem sikerült? Nem dől össze a világ. Mellesleg egyik tantárgyból sem vagy ultra szar, bőven jó lesz az átlagod.

Tudtam, hogy Felixnek igaza volt, de attól még rosszul éreztem magam. A fiú vállára dőltem és mélyet sóhajtottam. Próbáltam akkora jelentőséget adni a szavainak, hogy el is higgyem őket és kicsit feldobjanak. Anyáék sosem azok a szülők voltak, akik a maximumot várták tőlem, nem szidtak le, ha valami nem sikerült, éppen ezért saját magammal szemben sem támasztottam olyan elvárásokat, amiket tudtam, hogy én személy szerint nem tudok megugrani. Tisztában vagyok a képességeimmel és saját magammal is, de irodalomból jobbra számítottam. Azért vagyok fakton, mert nem csak szeretem, hanem értem is ezt a tantárgyat.