Legends never die

2.

A másnapi óra mágiatörténettel kezdődött. A szüleim azt mondták, hogy egy szellem fogja tartani és azt is, hogy szörnyen unalmas. Elindultam pár osztálytársammal a terem felé. A lépcsők végtelen sokasága elborzasztott, hogy ezeket az utakat kell majd mindennap megtennünk. Minden lépésünket egy élő portré figyelte, kíváncsian méregetve minket, elsősöket.
Most először nyugodtan, álmok nélkül aludtam, ami egyszerre nyugtatott meg, másfelől pedig idegesített. Mégis miért nem jött? És ez miért zavar? Elvégre ő gonosz.

Beléptünk a terembe, ahol Binns professzor már várt minket. Mindenki elfoglalta a helyét, a legtöbben hátra, én pedig a terem közepén. Elkezdődött a tanóra, a professzor pedig belekezdett mondandójába, ami tényleg szörnyen egyhangú és unalmas volt. A pletykák szerint egyik éjjel elaludt a kandallója előtt és észre sem vette, így azóta is ő tartja az óráit.
Próbáltam ébren maradni, laposakat pislogva fókuszáltam előbb a táblára, majd a plafonra. És hirtelen tágra nyílt a szemem, mikor észrevettem a fekete füstfelhőt, most azonban figyelmen kívül hagytam és nem szóltam hozzá. Érdeklődve figyeltem tekintetét, ahogy a tanár magyarázatára nem tetszése jeléül gorombán hunyorog. Hogy lehet ez az emberi érzelmeket kifejező lény maga Voldemort?
Valószínűleg észrevette, hogy figyelem, mert a következő pillanatban hangja betört tudatomba, pedig le sem engedtem a védelmemet.
– Ahelyett, hogy valami mardekároshoz méltót tennél, te itt ülsz és unatkozol – vágta hozzám elégedetlen mormolással.
– Nyissam ki a Titkok Kamráját, vagy mit akarsz? Másrészt amúgyis Griffendéles vagyok – vetettem oda két jegyzetelés között, mire dermesztő kuncogása megijesztett. Megfeszültem,  azonban ügyet sem vetett rá.
– Hiába nyitnád ki. Nincs ott semmi. Másrészt amúgyis mardekáros lettél volna, ha nem könyörögsz az átkozott Griffendél miatt – felelte végül elgondolkodva és közvetlenül elém lebegett. Vérvörös szemei, keskeny pupillája hunyorogva pillantott rám, mint aki jól szórakozik rajtam.
– Nem fogom felgyújtani az iskolát, ha erre célzol – feleltem végül immár higgadtan. Legnagyobb meglepetésemre egyszerűen elnevette magát. Hangja karmolta az agyamat, szét akarta robbantani, én mégis csak döbbenten, tátott szájjal figyeltem őt. Hiszen nevet! És annyira jó ezt hallgatni, hogy legszívesebben bármit hajlandó lennék megtenni neki, csak tegye még.
– Nem erre céloztam. De találkozunk még – felelte sejtelmesen és eltűnt. Csalódottan felsóhajtottam, hogy itt hagyott és újra a mágiatörténetre szenteltem a figyelmem. Vasil kíváncsian bújt elő a táskámból és az ölembe csúszott. Egy ideig csak kíváncsian fürkészett, utána már inkább rosszallónak tűnt.
– Nem lesz ennek jó vége. Ő mégiscsak a Nagyúr – mondta ki végül halkan sziszegve. Némán bólintottam és jeleztem, hogy másszon vissza a táskámba, ha nem akar egész nap a szobában kuksolni majd büntetésképp. Egyszer csak a professzor abbahagyta a beszédet és mi olyan fénysebességgel pakoltuk el a cuccainkat és vonultunk ki a teremből, hogy még a hopponálás is megirigyelhette volna ezt a gyorsaságot, ha tudná. A következő óránkat Mcgalagony professzor tartotta: átváltoztatástan. Ez érdekesnek tűnt.
Ezen a folyosón továbbmentünk, majd egy bal kanyar után elérkeztünk a második óránk helyszínére. A professzor még nem volt bent, úgyhogy mindenki ádáz helyfoglalósdiba kezdett. Az előző terem alapján foglaltunk helyet, a legtöbben hátra igyekeztek, itt azonban többen is előre ültek, míg én maradtam középen. Hamarosan befutott az idős tanárnő is és belekezdett a tanórába.
– Nos, az átváltoztatástan lesz a legnehezebb az összes tantárgyatok közül és a legveszélyesebb is – kezdett bele Mcgalagony, mire szorgosan jegyzetelni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre itt mindenki figyelt és írt, nem úgy, mint Binss professzornál. Az óra vége előtt ismerős érzés hasított belém, mint mielőtt Voldemort megjelent, azonban mégsem jött. Csalódott sóhajtással vettem tudomásul, hogy most tévedtem.
Tudtam, hogy mit tett, hogy ki ő...mégsem tudtam meglenni a társasága nélkül. Olyan szinten magába szippantott, mintha nélküle egy mély tóban fuldokoltam volna és csak ő tudna kimenteni, noha ő lökött bele a megjelenésével.
– Köszönöm a figyelmet! – fejezte be Mcgalagony az órát, mi pedig elindultunk a harmadik óránkra, Bimba professzorhoz gyógynövénytanra. Az udvaron keresztül elindultunk az egyes számú üvegházhoz, ahol az alacsony, molett boszorkány várt ránk.
– Üdvözöllek titeket a növények fantasztikus világában. Az egyes számú üvegházban kezdjük a tanulást, ahol a legveszélytelenebb növények vannak. Gazolni fogunk ma – kezdte az órát a borzas hajú, gömbölyded, mosolygós tanárnő. Kíváncsian figyeltük, ahogyan elkezdi kitépkedni a felettébb ragaszkodó gazt a földből, és a földre dobta őket. Odamentünk mi is egy-egy cseréphez és utánoztuk Bimba professzort. Sokaknak mégsem sikerült ez az egyszerű művelet sem, hiszen magát az értékes növényt is kitépték. Óra után földesen, izzadtan indultunk a klubhelyiségbe zuhanyozni, utána pedig az étkezőbe ebédelni. A négy hosszú asztalnál már ott ültek a felsőbb éves diákok, az osztályom pedig házakra bomlott és elfoglaltuk a helyünket.
Az asztal zsúfolásig volt étellel, választék volt bőven.
Éreztem az elmémet védő pajzsot meggyengülni és egy hang tört be a tudatomba. Pedig nem én engedtem le a védelmet. Megint csak úgy belépett az engedélyem nélkül az elmémbe.
– Egyél sokat, kelleni fog az energia! – Parancsoló volt a hangja, semmi szórakozottság, mégis lángra gyúlt a szívem örömében.
– Rendben – feleltem ugyanúgy, de már ott sem volt a fejemben. A pulykához nyúltam, hogy vágjak belőle egy jókora darabot és fogtam egy csomó zöldséget, hiszen Voldemort azt mondta, hogy kelleni fog az energia.
Mikor átfutott a fejemen egy kép, ahogy a fülemhez hajol és suttogni kezdett, teljesen elpirultam.
– Hé, jól vagy? Nagyon vörös vagy – lökött meg az egyik barna hajú felsőéves, aki mellett tegnap is ültem.
– Igen – motyogtam zavartan és beleharaptam az első falatba. Leírhatatlanul mennyei volt, ahogy a pulyka szétomlott a számban és ahogy ropogtak a zöldségek. Bőségesen ettem, kétszer is telepakoltam a tányérom, mégsem éreztem úgy, mintha annyira jóllaktam volna.
Ebéd után még pihenhettünk kicsit, mielőtt órára kellett volna mennünk, úgyhogy szép lassú, kényelmes tempóban elindultam megkeresni a következő órám színhelyét. A festmények kíváncsian néztek rám, mégsem szóltak egy szót sem. A padlót borító szőnyeg annyira puha volt, hogy legszívesebben belefeküdtem volna. Jóval mögöttem lemaradva jöttek az osztálytársaim, hallottam halk beszélgetésüket.
– Annyira fura az a lány. Úgy bambul órákon, mintha megbolondult volna és sziszeg, mint egy kígyó. Szerintem nem komplett – csicseregte egy lány lágy hangja, akiről rögtön leszűrtem, hogy nem kedvel. Fellobbant bennem a harag, csak úgy fortyogott bennem. Legszívesebben megátkoztam volna, csak hogy megtanulja, hogy senki sem beszélhet így sem velem, sem a hátam mögött.
Nagy levegőt vettem és gondolatban pofon vágtam magam. Nem átkozhatok meg senkit sem csak úgy!
Kivéve ha elérném, hogy ő támadjon először. Kegyetlen mosoly játszadozott ajkaimon, ahogy felötlött bennem egy terv, hogy hogyan csináljam ki és vegyem rá arra, hogy látványosan megtámadjon. Kellenek szemtanúk is. És mindenki tudja, hogy az ellenségeidet tartsd magadhoz a legközelebb.
A pincehelyiségbe indultam bájitaltanra – amit egy új tanár fog tanítani, mióta Piton meghalt –, így annyira nem féltem. Apa szerint az a tanár állandóan rá volt szállva, sőt még Ronra is és folyton őket kérdezgette, mikor mindig csak Hermione tudta a válaszokat. Helyet foglaltunk a félhomályba burkolt teremben, ahol a szünet hátralévő részében pihentünk, volt aki aludt is, mígnem belibbent a professzor is. Egy sötétkék talárt viselt – ami majdnem feketének tűnt–, hosszú, szögegyenes, szőke haját pedig a tarkójánál fogta össze egy szalaggal. Úgy nézett ki, mintha egy divatmagazinból hívták volna ide. Mandulavágású, kékeszöld szeme volt, mely ontotta magából a nyugalmat és a magabiztosságot.
– Sziasztok. Eoviss Niethen vagyok, az új bájitaltan tanárotok. Nos, nem fogom mindenkinek azonnal megjegyezni a nevét, de igyekezni fogok. Nem is fecsérelném tovább a szót...nyissátok ki a tankönyveteket a hetedik oldalon – kezdett bele a tanár. Elsőnek nem is olyan rossz. Hermione mesélte még régebben, hogy volt egy nagyon pocsék sötét varázslatok kivédése tanáruk, aki semmit sem tanított nekik, ráadásul mindig szájhősködött. Apa és Ron szerint minden lány bele volt esve és csak a tanárok, illetve a fiúk látták, hogy mennyire gyáva és béna volt. – Mik a béke elixírjének kontrollálatlan fogyasztásának hatásai?
Nem sokan jelentkeztek, talán egy hollóhátas lány, ha jól láttam.
– Igen, Victoria? – szólította fel a tanár.
– Ha naponta túl sokat fogyasztunk belőle, akkor a hatásai közé tartozik az émelygés és nagyon súlyos esetenként pedig hetekig tartó lebegés és mindennap rózsaszínűen látás – felelte öntelten a lány. Ahogy jobban megnéztem és észrevettem benne a hasonlóságot a személlyel, aki kibeszélt.
– Így van, tökéletes. Tíz pont a Hollóhátnak – bólintott elégedetten Eoviss. A szememet forgattam a lány émelyítő kedvességére a tanárral szemben. – Nos, mindenkitől szeretnék kérni házi feladatként egy egy oldalas beadandót az béke elixírről. Mindent amit találtok róla. – Úgy néz ki, hogy az óra végére értünk, így felkászálódtunk a padokból és elindultunk kifelé. Victoria láthatóan utoljára akarta elhagyni a termet, nekem pedig eszembe jutott valami. Kiléptem az ajtón és elmormoltam egy varázsigét, minek hatására a kastély összes falán megjelent a bájitaltanterem, benne pedig Eoviss és Victoria.
– Ezt a tananyagot nem teljesen értem tanárúr – mondta szép, hosszú szempilláját rebegtetve és közelebb tolta pergamenjét, hogy karja súrolja a tanárét.
– A tankönyvben benne van. De ha tényleg nem érti, akkor majd találunk valakit aki segít – mondta Eoviss barátságos mosollyal az arcán.