Don't let me down - BEFEJEZETT

26. Ne hagyj cserben!

Elowen aggódva hajtotta be a szoba ajtaját, mely lábadozó édesanyját rejtette. Eddig mellette ült, s halkan társalogtak, de a boszorkány elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is pihenjen egy cseppet, mielőtt elkíséri Brevant a megnémult Rovirral való harcra.

A leány megforgatta a szemét, ahogy a végkimenetelre gondolt. Túlságosan egyértelműnek látszott számára ez a harc, így arra jutott, akár el is felejthetnék. Örült volna, ha a ma éjszakát nyugalomban töltheti, akár a félfarkas oldalán, és kicsit nyűgössé tette, hogy ismét a határra kell vonulniuk, megvívni egy utolsó vérre menő párbajt, ahol szinte borítékolható a végeredmény. Egyszerűen csak feleslegesnek érezte, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy gondterhessé váljon.

A félboszorka összeszorította a száját, amikor elhaladt Emara hálószobája előtt. Odabentről keserves zokogás szűrődött ki, s mellette Riven biztató mondatai. Sajnos egyelőre nem sokat értek, de a legfrissebb hibrid őszintén igyekezett az anyukája mellett állni a legnehezebb időkben.

Hamar elsietett onnan, és Brevan felkutatására indult. Az emeleten hiába kereste, nem tartózkodott ott. A lány bejárta a házat, a konyhától a nappalin át, de nem lelt rá a fiatalra. Nem értette, hova tűnt egy óra leforgása alatt. Még külön a lelkére kötötte, mielőtt elvonult az anyjával, hogy hajtsa álomra a fejét. Valószínűsíthetően ez nem ment neki, amit meg is értett, mégis picit feszültté vált tőle.

Aggódott érte. Tudta, hogy a kevert fajú nyakába milyen terhek szakadtak és azt is, mennyire rosszul érintették őt a változások. Nem készülhetett fel az apja halálára, de ez nyilvánvaló. A vég mindig hirtelen érkezik, túl hirtelen.

Egy apró sóhaj kíséretében végzett el egy helymeghatározó varázslatot, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. Sejthette volna, hova ment, ha egy kis magányra vágyott.

Egy darabig hezitált, mielőtt útra kelt, hogy megkérdezze a fiútól, hogy van. Félt, rossz időben érkezik, és talán el is küldi, ezt pedig különösen el szerette volna kerülni, de közben úgy érezte, támogatnia kell őt a gyászában. Így felkerekedett, és természetfeletti sebességgel szelte át Flowere igencsak romos utcáit. A pusztítás, amit szemlélt, elkeserítette, és ezúttal a rengetegbe érve sem lett jobb kedve.

Elowen mindig is szerette az erdőt, az apró hangokat, az állatok motoszkálását és a békét, ami körülölelte a helyet, azonban jelenleg kritikus csend fogadta. Még a fák és bokrok lakói is úgy döntöttek, jobb, ha egyelőre nem bújnak elő az esti rémület után.

Elhaladt néhány vámpír holtteste mellett, elszörnyedve fordította el a tekintetét róluk. Látott az este elég borzalmat, nem vágyott rá, hogy újra néznie kelljen. Hiába, nem volt idejük eltakarítani az összes elhunytat. Kevesen maradtak, kimerültek, ráadásul az otthonuk is a legtöbbeknek a tűz vagy a tomboló vérszívók martalékává vált.

A leány megtorpant, amikor a domb oldalához ért, ahova a fiú egy alkalommal már elhozta. Rögtön észrevette a tetején, a padon ülő társát. Lassú léptekkel közeledett felé, majd elhelyezkedett mellette. A farkasvérű ránézett, de nem szólalt meg, csak megfogta a kezét, és az ölébe húzta azt.

– Sajnálom, ami történt – mondta halkan Elowen. – Hogy segíthetnék, hogy könnyebben viseld?

– Bőven elég, ha itt maradsz velem egy kicsit – pillantott rá a farkas. – Már az is sokat elárul, hogy utánam jöttél.

– Nem erre gondoltam – felelte a kék szemű. – Hanem leginkább a... jövőre.

– A jövőre? – csodálkozott el a fiatal. – Hogy érted?