A gyémántnyaklánc

Szabó Béla sosem volt törtető ember. Amint bekerült az állásába, ott öregedett meg. Nem volt különösebben romantikus fajta, bár szerette és féltette törékeny feleségét, akivel kéz a kézben állták az élet nyűgjeit. De ez nem volt mindig így.

Gyerekként a mi Bélánk felfedező akart lenni. Kedvenc országa Egyiptom volt. Ezerszer is elképzelte magát egy tevén, mely egy karaván hullámzásában éppen ásatásra igyekszik. Vagy az esőerdőben, machetével a kezében, ahogy átvágja magát a dzsungel sűrűjén, hogy ott leljen csodákra. Esetleg az óceán szilaj hullámait meglovagolva, birokra kélve a széllel. Hogy mi lett ezekkel az álmokkal? A felnőttkor valósága elmosta őket.

Béla egy idő után nem kalandokra és felfedezésekre vágyott, hanem nyugodt életre. Munkára, amiből el lehet tengődni. Egy szerető asszonyra, gyermekekre és unokákra. Egyetlen kikötése volt arra az esetre, ha előbb találna jobb létre szenderülni nejénél. Méghozzá, hogy ne koporsóban temessék el, hiszen életében szörnyen klausztrofóbiás volt. Az a gondolat, hogy az öröklétig, vagy az angyalok harsonájáig egy szűk dobozban nyugodjon, elborzasztotta. De azt nem kötötte ki, hogy mi legyen porhüvelyével, ha esetleg eljön az a bizonyos nap. A neje pedig nem gondolt rá, mivel mindig is ő volt a soványabb, betegesebb alkat, így némán megegyeztek, hogy először úgyis a feleség megy el.

De úgy, mint sok mindent, az élet átírja a szabályokat, főleg ha elnagyolt becsléseken alapulnak. Ugyanis a világjárvány betört az országba, és Bélánk szíve, meg persze a tüdeje nem volt olyan erős, hogy kibírja az oltakozás és nem-oltakozás viszontagságait. Úgyhogy Irma néni, Bélánk szerető neje hamarosan ott találta magát a temetkezési vállalkozó irodájában, aki szebbnél szebb – meg persze drágábbnál drágább – koporsókat ajánlgatott leendő ügyfelének, melyek tökéletes szolgálatot tesznek majd az öröklétbe vezető úton.

Irma csak a fejét ingatta, mivel egyik sem tetszett neki igazán. Főleg, hogy fel volt adva neki a lecke, és mint jó feleség igyekezett teljesíteni férje végakaratát.

– Nem is tudom – hümmögött rongyzsebkendőjébe.

– Esetleg mutathatok visszafogottabb darabokat – ajánlotta a hátranyalt hajú, öltönyös férfi, látva Irma bizonytalanságát.

– Nem is ezzel van a gond...

– Esetleg gondolkodtak hamvasztásban? – csillant fel a férfi tekintete, hiszen abban is nagy pénz van ám.

– Bélám azt kérte, ne zárjuk őt dobozba halála után. De nem igazán illik hozzá a hamvasztás sem – hezitált Irma, füle mögé tűrve kontyából kiszökő, hószínű tincseit.

– Ó, tehát valóban az alternatív megoldások híve – dörzsölte össze tenyerét a vállalkozó, mivel minél cifrább temetést akar valaki, annál jobban megnyílik a pénztárcája. – Itt van ez a katalógus – nyomta Irma kezébe az „alternatív megoldásokról" szóló brosúrát, majd a torkát köszörülve távozóra fogta. – Van egy fontos hívás, amit le kell bonyolítanom. Addig magára hagyom. Tanulmányozza csak!

Így maradt egyedül Irma az emberi kreativitás egyik morbid, de annál lenyűgözőbb megtestesülésével. Amit csak halottakból készíteni lehet, az benne volt a prospektusban. Lapozgatta, nézegette, aztán megakadt a szeme egy lehetőségen. A hamvakból préseléssel gyémánt is készíthető. Irma megörült, hiszen a férje elvesztésénél csak a magány lehet rosszabb. Így viszont mindig magánál hordhatja szeretett Béláját.

Nem hezitált. Amint visszajött a temetkezési vállalkozó, azonnal rábökött a nyakékre, és kijelentette, hogy neki bizony ilyen kell. A vállalkozó benyújtotta a számlát, Irma Béla életbiztosításából ki is fizette, és mind boldogan tértek a következő napirendi pontra.