Három

16 2 0
                                    

Nem vagyok képes visszafogni egy fájdalmas szisszenést, mikor a tű még egyszer utoljára belemélyül a bőrömbe. Három nővér van még rajtam kívül ebben a nem kimondottan tágas orvosi irodában. A piszkosfehér falat magas szekrények támasztják, rajtuk papírhegyek nehezednek. Gondolom, hasonló dokumentumokat rejtenek, amilyeneket Mrs. Wilson kezeiben láttam nemrég az igazgatóiban. Megfagy a vér az ereimben, ahogy a nővérkékre nézek. Az egyik velem szemben ül ennél a rozoga asztalnál. Aligha látom az arcát, vagy a kezem, hiszen előttem tornyosul ez a robusztus masina. Minden bizonnyal egy tetoválógép lehet, fogalmam sincs, manapság senkinek sincs tetoválása, de az egykori világról szóló könyvekben erről is olvastam. Az emberek sötét, vagy olykor-olykor színes mintákat, szövegeket vagy teljes képeket varrattak magukra, csak mert úgy óhajtotta kedvük. Így díszítették a saját testüket. Micsoda egyedi módja az önkifejezésnek! Mindig is lenyűgözőnek tartottam, azonban azóta már egy új jelzőt is hozzá tudnék sorolni... fájó. A másik két nővér a társuk mögötti falnál ácsorog, akárcsak odarakott szobrok. Azóta nem szólaltak vagy mozdultak meg, mióta betettem ide a lábam. Nem fogadott valami szívélyes üdvözlés, meg kell hagynom. Amint benyitottam és bemutatkoztam, csupán bólintottak és a szék felé intettek. A szinkronos mozgásuktól felállt a szőr a hátamon. Aki éppen rám varrja a számomat a másik kettővel ellentétben elárulta a nevét. Giselle-nek hívják. Már ha jól vettem ki azokat a tartózkodó, hallgatag szavakat. Az is megdöbbentően ért, hogy a természetességet nyomokban sem hordozzák magukon. Megszólalásig ugyanúgy festenek. Pasztell lila hosszú egyberuha libben a térdük alá, mellkasukon aprócska gombokkal. Fejük búbját díszítő nővérsapkájuk alól kísértetiesen megegyező szabályossággal vannak eltűzve a tincsek. Káprázik a szemem vagy valóban ugyanolyan árnyalatú a hajuk? Vörös. De sötétebb, mint az én vörös loknijaim. Míg az enyém üde, élénk és egy kora őszi levélzuhatag erőteljes képét idézi, addig az övék... mesterkélt.

Giselle befejezi a procedúrát. Istenem... már mióta rostokolok ebben a székben és nyelem le az egyre csak akaratosabban előtörő sziszegéseimet. Kiemeli a csuklómból a tűt és egy fehér ronggyal töröl egyet a munkáján. Tűzforró égetés hasít a bőrömbe, mire könnybe lábadnak a szemeim, de mielőtt felszínre törne az alacsony fájdalomküszöböm, beleharapok az alsó ajkamba. Így csodával határos módon vissza tudom fogni magam. Végre szemeim elé tárul az én áhítattal várt, nemes számom. A 2222 pillant vissza rám, mikor közelebb húzom a karom. Nem valami változatos, de az egyszerűsége mégis hordoz magában némi esztétikát. Szebben virít, mint bármely karperec, amit el tudnék képzelni. És büszkébben is hordom annál. Az egyik szobrozó nővérke végre megmozdul. El sem hiszem. Az szekrényhez tart, kinyitja és különböző színű ruhakupacokból válogat, közben oda-odatéved a tekintete az egyik lapra. Biztosan onnan puskázza le az előre leadott méreteimet. Végez és elém lép. Olyan hirtelenséggel állok fel, hogy csillagokat látok. Giselle hasonmása jókora erővel kezeimbe tuszkolja a ruhákat. Az arcuk olyan sivár, mondhatni lélektelen. Egy árva izom sem rándul rajtuk. Egymás mellé toppannak és kimérten összefonják karjaikat hátuk mögött. Szótlanul révednek szerencsétlenül álldogáló alakom irányába. Vajon mit kéne most tennem? Vajon már elmehetek?

 Nagyon köszönöm  nyögöm ki habozva.

Biccentenek. Teljesen egyszerre. Borsódzik a hátam, mialatt sarkon perdülök és megragadom a díszes faragásokkal tarkított kilincset. Végre kint vagyok. Hosszasan sóhajtok, mielőtt megcéloznám a kollégiumi szárnyat, amelynek a holléte viszont kérdéses. Francba velem, amiért elfelejtettem megkérdezni erről Mrs. Wilsont vagy Giselle-t! Bár jobban belegondolva az utóbbiból aligha tudtam volna kihúzni a választ. Nincs mit tenni, megindulok jobbra, ahonnan jöttem. Ezúttal nem csatlakozik egy zenedarab sem a menetelésemhez. A teljes csendet mindössze az igazgatói irodából kiszűrődő halk csevegés zavarja meg némileg. Valaki épp most esik túl az ominózus beszélgetésen. Nem kell túlságosan fülelnem ahhoz, hogy halljam, Mrs. Wilson csak nekem őrizgette azt az emberközeli, finom modorú stílusát. Nem mintha goromba lenne az éppen odabent ülő diákkal, de tisztán kivehető a különbség. Velük sokkal inkább formális és egyenes. Különlegesnek érzem magam. Átmasírozok ezen a végtelen hosszúságúnak tűnő folyosón, ahol feltehetően irodák és elvétve osztálytermek rejtőznek a vastag falak mögött. A szobáinkat egészen biztosan nem erre találom, így tovább megyek és közben megbizonyosodok afelől, hogy a Morthan belsőtere ugyanazt a monoton, klasszikus sémát követi. Ha túl sokáig bolyongnék, egyszer csak elhagyna a józan eszem valahol a századik ugyanolyan ajtósor láttán. Mint egy zseniálisan kialakított, rafinált labirintus, amit pont erre a célra építettek meg így. Isteni megnyugvás terjed szét a szívemben, mikor kopogást hallok a folyosó végéről. Egy fiatal lány alakja körvonalazódik. Amint meglátom, megszaporázom a lépteimet, amíg már csak úgy egy méterre állhatunk egymástól.

DETENTIONWhere stories live. Discover now