A FenyőZöld rejtelmei [Befejezett]

2.-

2. 1905, április, Kanada, Princess Amelia szigete

Vasárnap volt. Aline-ben ez a nap a társaságnak volt szentelve. A kis vegyesbolt nyitva volt, hogy az asszonyok a szaftos híreket átbeszélhessék, ugyanis ezt a helyet tekintették a legalkalmasabbnak, főként a tájékozott boltos miatt, aki kiszolgálás közben nem csak az árut továbbította.

Emma ilyenkor felkelt, megmosdott, felöltözött, megfésülködött. Kezébe vette a Heti Fecsegőt, és egy nyugodt platánfa tövében olvasgatni kezdett. Ahogy kinyitotta a lapot, egy csapásra kizárta a zajokat, gondokat, és ráfókuszált a hírekre. Aztán csak elolvasta újra, és újra és hamarosan már kívülről fújta a szövegeket.

Egy óra múlva feltápászkodott, s elindult a városba. Vett egy aranybarnára sült cipót, egy almát, és egy kalapot, melyet a kis vegyesbolt fenyőfa polcán pillantott meg. Ajándékba kapott egy gyümölcskosarat, s a kalapot termetes díszdobozba csomagolták, így három táskában fértek csak el. Alig látott ki, szinte fel sem nézett a haza felé vezető úton. Néhány méter után máris elfáradt a csomagjai súlya alatt, ezért megszaporázta a lépteit, hogy mihamarabb hazaérjen. Ez nem bizonyult túl okos döntésnek.

Hirtelen ütés érte a fejét. Nem volt erős, fájdalmas, azonban elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett. Felnézett. Egy fiatal férfi állt előtte, alig pelyhedzett még az álla.

Emma zavartan pillantott fel. Mogyorószín fürtjeit füle mögé tűrte, s szótlanul kezdte szétszóródott gyümölcseit visszakotorni a kosárba.

- Hadd segítsek! - ajánlkozott a másik.

- Nem! Nem kell...

- De igen. Az én hibám! Sajnálom!

Emma rázni kezdte a fejét, és egyre hevesebben seperte vissza a zacskókba a holmikat.

- Kérem, hadd kísérjem haza, a csomagjait pedig majd viszem én! Ennyit igazán megtehetek, ha már figyelmetlen voltam.

Emma érezte, hogy felesleges lenne tiltakoznia. A fiú elszánt volt, és határozott.

- Eric vagyok, és maga?

- Emma Gelbero... - s mivel kezdte kellemetlenül érezni magát a magázódás miatt, hozzátette. - Ha kérhetem, tegeződjünk!

- Mit vettél - kérdezte, és mintha gyakorolni akarná a lány nevét, hozzátette. -, Emma.

- Kenyeret. - hangzott a válasz szűkszavúan.

- És az a nagy doboz? - Emma kezdte elveszíteni a türelmét.

- Semmi közöd hozzá!

- Ó, kérlek! Harapós kedvedben talállak?

- Nem, nem! - szégyelte el magát a lány. - Egy kalapot vettem... - csendesen várta, hogy a fiúból kitörjön a nevetés, de arra hiába várhatott. Meglepetésére Eric nem hahotázott, vagy csipkelődött, hogy egy nő miért költi ilyenekre a pénzét.

- Biztosan szép!

Emma megenyhült, tetszettek neki a fiú szavai. Folytatta.

- Fenyőzöld. A kedvenc színem. Talán, mert a családi hírújság neve is ez volt. A FenyőZöld. Óriási sikert aratott... Egyszer... Régen...

- Miért szűnt meg? Ha... Erről van szó?

- Az 1850-es példány kéziratát ellopták, mielőtt sokszorosításra került volna a sor.

A beszélgetés hirtelen abbamaradt, amikor Emma hirtelen megtorpant.

- Megérkeztünk.

- Eljöhetek máskor is? - kérdezte Eric, hiszen valami megtetszett neki az ártatlan, mégis határozott, fecsegős fiatal hölgyben.