Felsőbbrendűség, egzisztenciális zavar, meg a szúnyog a falon

Végre hagynak futni

Levegő be, levegő ki. Ver a víz. Remegés. Kezdődik a Pokol, Dante várj meg. Ezer szem szegeződik rám a pillanat töredéke alatt, ha szívrohamot kapok legalább mind végignézik. Ellemben ha nem, akkor egyszerűen elbaszom a hangulatot és mindenki megsajnál. De mire megy bárki is a sajnálatukkal? Megkérdezik jól vagyok e, én meg csak homályosan látok alakokat, ahogyan közelednek, majd miután kiáltok hirtelen fény majd mindent elnyelő sötét. Fáj a fejem. Belekényelmesedek a kényelmetlen testhelyzetbe és elhitetem magammal, hogy összejött, tényleg meghaltam. Egyesek félnek a haláltól. Én az élettől félek. Attól, hogy elmúlik ez a fájdalom, kinyitom a szemem és a tompa világból hirtelen egyetlen éles kép lesz, vörösre vált az arcszínem, rohannék de érzem, hogy be vagyok szorulva annyi ember és bútor közé, hogy esélyem sincs felállni. Ha kiabálok, őrültnek néznek. Ha elfolytom, megőrülök. Kinyújtom a kezem és valaki megfogja. A puha bőr meleg érintése kellemes. Megnyugtat. Nem tudom ki az, de a keze valahogy segít megállítani a bennem kavargó mindenséget. Érzem, hogy szorítom, kapaszkodok. Egy pillanat erejéig felötlik bennem, hogy fájdalmat okozok, majd eltompítja a tudatomat a saját fájdalmam. Végül erőt veszek magamon és kinyitom a szemem. Körülöttem megannyi ember, akiket évek óta látok nap, mint nap, mégsem ismerősek. Könny csorog le az arcomon, mégsem sírok igazán. A felsőm a hátamhoz ragadt az izzadtságtól és most lassan válik el a bőrömtől akár egy leázott sebtapasz. Valaki szól. Gondolom nekem címezte a szavakat, de a tudatomig ha akarnám se juthatna el most semmi. Valaki más fel akar segíteni. Karok nyúlnak ernyedező testem után, összerándulok, de választás híján hagyom, hogy felkaparjanak a földről. Felemelnek és tartanak egy darabig. Annyi ember csak értem izzad. Mégegy könnycsepp vegyül bele a forgatagba. Újra közeledik a sötétség, érzem a testem mozog, én meg maradok. Mindenki egy emberként néz rám, szemükben nincs helye másnak csak félelemnek, bár azt érzem nekik végképp nincs joguk félni. Eszembe jut annyi emlékkép. Oly távoliak, mintha már évekkel ezelőtt történtek volna. A kezemet elönti valami forróság, egy kiáltás, hangos léptek távolabbról, nem tesznek le. Tartanak, pedig tudják, már nem menthetnek meg. Eszembe jutnak azok az arcok, akikkel együtt mosolygok és nevetek. Eszembe jut mindenki kivéve saját magam. A kutyám, aki nyüszített, amikor elmentem otthonról. Szerintem sosem várt még ennyire haza. Most képzeletben beletemetem könnyes arcom a bundájába. Édes kicsikém, te már biztosan tudtad, hogy többé hiába vársz haza. Amikor kölyök volt úgy kezeltem, mintha a testvérem lenne. Mindenhova vele mntem és ő követett, akár egy árnyék. Aztán felnőtt, én meg elkerültem ide és kevesebb lett az idő, amit vele töltöttem, mint valaha. Annyiszor ripakodtam rá, hogy hagyjon már tanulni, csetelni a barátaimmal, vagy épp beállni hanyatt fekve az ágyon. A szomorú borostyánbarna szempárban akkor láttam valamit, amit most értek csak meg igazán. Ő szép lassan elveszített, most meg én veszítem el magam. A labdájával jött felém reggel, én a szememre kentem valami vackot, hogy szebbnek lássam magam. Nem vettem el tőle, hogy eldobjam, ahogy szoktuk. Azt éreztem ő is csak akar belőlem valamit, amikor már alig volt mit elvenni. Nem rá haragudtam mégsem tehettem semmit az ellen, hogy ne legyek vele is ellenséges. Leesett a labda, hallottam hogy kopognak a körmei a kövön. Elment és nyüszített, mikor kiléptem az ajtón. Nem mérges volt, nem sértődött meg. Már akkor siratott. Anya, akivel veszekszek mindig, épp dolgozik. Ma reggel hozzá se szóltam és amikor elköszönt az ajtóban, nem mondtam vissza, hogy szeretem. Azt hiszem ezek azok a pontok, ahol kezdődik és végződik minden. Az, ahogy a barátaimmal is kegyetlen vagyok. Nem hallgatok senkire, csak magamra tudok gondolni. Látják, hogy sírok első órán a négyes teremben, lent az alagsorban. Előttem a tanár, aki vagy nyolc éve ismer, még az előző sulimban is tanított mégsem tud mit mondani. Látom a gimit, amit annyira szerettem első évben. Az épületet, ami olyan akár az otthonom. Az utóbbi időben mégis idegen entitás vagyok ott. Semmi más. Apa, aki lelépett és csak akkor keres, ha iszik. Felhív néha, én sírok, ő is sír. Megkönnyebbül gondolom. Kellek neki ehhez. De nekem nem tudom ezen a ponton mi kell. Újra beszivárog a tudatomba cseppenként a külvilág. Valaki sikít, letesznek valamire, ami ha jól érzékelem gurul. Sziréna, újra felemelnek, jesszus nagyon fáj már a bal karom. Nézem a mennyezetet, ahogy fut előlem ő is. Látni sem akar, neki már megszűntem létezni. Valahol kicsapódik egy ajtó, emberek rohannak, vagy csak sétálnak. Nem tudom. Talán a kettő egy ponton egy és ugyanaz. Eszembe jut az utcánk. A kedvenc ház, amiben valaha laktam. Eszembe jut az a sok hely, ahol felnőttem. Az a sok fal, amikbe beleragadtak valamik, amik azt hiszem hozzánk, a családomhoz tartoztak. Eszembe jut valaki, aki nagyon fontos volt valaha. Eszembe jut a nagyapám, aki mindig vicceket mond és azt mondja nem érdemes a rossz dolgokra gondolni. Eszembe jutnak tervek, amiket sosem fogok megvalósítani. A szavak, amiket nem tanulok már meg soha olaszul vagy spanyolul. És franciául sem fogok már soha többé beszélni. Otthon porosodik minden. Az egyes földrajz dolgozatom mellett, az angol felsőfokúm, mellette összetépett matekdolgozat - kettes. Ezek számok, mégis többet érnek másoknak, mint én magam. Már legalább nem cimkézhet fel senki. Nem osztanak többé ki egyeseket és nem dicsérnek meg valamiért, amit nagy nehezen meg tudtam tanulni három óra alatt. Már nem ennyit érek. Kibasztam a rendszerrel. Halljátok ezt? Én nem hallok már semmit. Nem szól zene. Máskor ez a felismerés megrémítene. Most megnyugtat. Napok óta untat minden szám, az is ami elvileg sosem okozott csalódást. Talán most én okoztam neki azzal, hogy végig sem hallgatom csak berakok valami mást. Már úgysem köt le semmi öt másodpercnél tovább. Oldalra billen a fejem. Egy rétet látok, tele friss fűvel és virágokkal, mezítláb szaladok és elered az eső. Elmosolyodok. Végre hagynak futni.