Felsőbbrendűség, egzisztenciális zavar, meg a szúnyog a falon

Ugye ma hazajössz?

Ugye ma hazajössz? Ugye nem csak ennyi volt? Tudom a válasz nem érkezik meg sosem, mégis remélek. 

Tudom, már soha többet nem  jelenti majd ugyanazt semmi. Tudom, hogy van előtted, veled és utánad, mint a ponyvaregényekben, mégis remélek. Mégis álmodom. hiába nem lesz már soha olyan íze a reggeli kávémnak, mint amikor melletted ülve ittam, tudom, hogy a bevásárlólistát hiába írom meg, nélküled úgyis otthon hagyom, mégis megírom. Mert ennyi csupán az élet. 

Tudom, tudom nem kellene az élettel jönnöm, pont neked de mégis... nem hagyhat el minden veled együtt. Nekem mennem kell tovább akárhogy is hiányzol, akárhogy is bújnék most inkább hozzád. Bármennyire is tudom mindezt rettegek. Nem reális ez a félelem, de mégiscsak bennem van: attól félek, hogy újra találkozunk, újra megszeretlek ugyanolyan iszonyatosan megszeretlek, mint amikor először láttalak, majd aztán újra eltűnsz. Félek, hogy még fel sem ébredek ebből a lázálomból és megint belelépek egy újba, megint csak veled, aki ugyan nem haltál meg igazán, de ahogy elmentél úgy halt meg a rólad őrzött minden emlékem és az, akinek én ismertelek. Menj csak, gyógyulj, legyél jól! De tudd, hogy én akkor is hiányolni foglak és akkor is minden nap várlak majd haza, amikor te már nem leszel. Mert elfogyaszt mindaz, ami a fejedben van. Én akkor is várlak majd, csak mond, hogy hazajössz!