Mindig melletted

2/3: Just let me adore you

– Zayn? – Harry kérdő hangja hozott vissza a valóságba. A múlt emlékei ismét ellepték a gondolataimat.

– Igen? – néztem rá sűrűn pislogva.

Nem válaszolt, helyette elszakította a pillantását az enyémtől, és jelentőségteljesen lejjebb vezette szemeit a lábaira. Először nem esett le, hogy mire akart kilyukadni, de amikor én is lenéztem, rögvest megvilágosodtam.

Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy észre sem vettem, hogy az eddig térdén nyugtatott kezem önálló életre kelt, és feljebb araszolt Harry formás és mezítelen combjáig, amit finoman cirógattam még most is. Nem tudom, miért, de nem kaptam el azonnal onnan a tenyeremet. Hihetetlenül puha, selymes és forró volt a bőre. Jó érzés volt simogatni. A fantáziám meglódult, és a fejemben egymást kergették a piszkosabbnál piszkosabb gondolatok, amiket nem tudtam tovább vinni, esetleg a gyakorlatban is alkalmazni őket, mert hirtelen egy reszketeg sóhaj ütötte meg a fülemet, ami Harryből áramlott ki. Egyszerre kaptuk fel rá a fejünket, és az arcunk vészesen közel került egymáshoz. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt szaporábban kapkodtam elnyílt ajkaimon keresztül, ahogy mereven bámultam Hazza tökéletes arcvonásait, cseresznyepiros ajkait, göndör fürtjeit és azokat a smaragdzöld színben pompázó szemeit. Istenem, annyira gyönyörű volt. Éreztem, hogy az ő lélegzetvételei is sűrűbbek lettek, mellkasa látványosan mozgott fel és le. Egyik tenyerét óvatosan mellkasomra vezette, és bátortalanul végigsimított rajta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Halvány lila gőzöm sincs, mire készült Harry, de eszem ágában sem volt megállítani. Nem, amikor szinte már csak pár centi választotta el egymástól az ajkainkat, és a sajátomon éreztem az ő forró leheletét. Harry nyelvét kidugva nedvesítette meg a száját, amit tekintetemmel végigkövettem, és a kezem is feljebb kúszott a combján, egészen a belső részéig. Érezhetően megremegett a teste az ölemben, majd mint aki álomból riadt fel, olyan hirtelen húzódott el tőlem.

– Harry-... – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert mintha csak hangyák lennének a gatyámban, úgy pattant fel az ölemből, aztán mint egy ketrecbe zárt vadállat, elkezdett járkálgatni körbe-körbe a konyhában, párszor beletúrva kócos tincsei közé.

– Ne haragudj, fogalmam sincs mi ütött belém, én... – motyogott összevissza, küzdve a szavakkal.

Sóhajtva álltam fel a székről, és elé lépve fogtam meg a vállait, hogy megállítsam a mászkálásában.

– Hé, nyugi, Hazz. Nem történt semmi baj – azt már nem tettem hozzá, hogy iszonyatosan vágytam arra a csókra, és hogy a csalódottság keserű szájízt hagyott maga után a számban, pedig jobban szerettem volna, ha az ő édeskés íze kavarog benne.

– Annyira sajnálom, Zayn – borult minden előzmény nélkül a nyakamba, karjait a derekam köré fonta, míg arcát a vállgödrömbe fúrta.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a viselkedése. Egyáltalán nem tudtam hova tenni Harry cselekedeteit, és ez feszültté tett. A szó szoros értelmében furán viselkedett. Ilyeneket ezelőtt még nem csinált. Reggelente – ha előző este ájulásig vedelte magába a piát – mindig másnapos volt, alig szólt hozzám, csak a kávét és a fájdalomcsillapítót nyakalta befelé. Ezek elmaradtak, helyettük úgy viselkedett, mint egy éppen menstruáló nő. Az érzelmei csapongtak. Hol sírt, hol magát hibáztatta, hol pedig... majdnem megcsókolt, ami után szintén önostorozásba kezdett. Hogy aggódtam-e érte? Még jó! Csak remélni mertem, hogy a depressziója mellé nem társultak más, egyéb mentális problémák.

– Mi a baj, kedves? – érdeklődtem óvatosan, hangomból minden aggodalmat száműzve. Nem akartam még jobban felzaklatni.

– Nem tudom – sóhajtotta gondterhelten. – Nem érzem jól magam. Nem találom a helyemet sehol, a hangulatom ingadozik. Nem tudom, mit miért csinálok. Rosszul vagyok magamtól...