Kapiton
– Ne merészelj meghalni nekem! – rázta meg a láztól félájult Venyegyikt vállát Kapiton. – Mit fogok mondani Moszkvában? Engem ezért kinyírnak otthon!
– Jelenleg Moszkva a legkisebb problémánk – morogta a volán mögött Szergej. Igyekezett az úttalan úton tartani az autót, ami nagy kihívás volt nappal is, az éjszaka még jobban megnehezítette a dolgát a sűrű erdőben.
A hátul gubbasztó Kapiton megragadta a vezetőülés támláját, és előrehajolt, hogy Szergej arcába nézhessen.
– Ha engem ezért lecsuknak, esküszöm neked, húzlak magammal téged is! – sziszegte Kapiton.
Szergej a felettesére sandított, szeme megvillant a reflektorok visszatürköződő fényében. Kapiton is megtermett, szikár férfi volt, ám a tőle majd' egy fejjel magasabb, a csecsen háborút ugyancsak megjárt Szergej könnyen összetörhette volna. Nem tehette, hadnagyként Kapiton a felettese volt, Szergej pedig elég okos ahhoz, hogy meghunyászkodjon.
– Ahogy gondolod – hagyta ennyiben.
Kapiton hátradőlt, két kézzel dörzsölte meg arcát.
– Bocs – dünnyögte. – Az idegeim...
– A feleségem a levendulára esküszik – jegyezte meg Szergej.
– Ezt majd az őrnagynak mondd!
Egy faág csattant a szélvédőn, Kapiton megugrott ijedtében, Szergej is elkáromkodta magát. Csak a hátsó ülésen heverő Venyegyikt maradt csendben, az ő láztól csillogó szemei valami olyat figyeltek, amit csupán ő látott.
– Nézd, város lehet ott! – mutatott előre a kormány felett Szergej, a fák között valóban házak alakja rajzolódott ki, fény pislákolt.
– Átmentünk már az Irtis felett? – kukkantott ki a háta mögül Kapiton.
– Nem, még nem – rázta fejét Szergej. – Esélyünk sincs eljutni Omszkba, a prof nem fogja kibírni. Meg kell állnunk, orvosra van szüksége.
Kapiton maga is tisztában volt vele, hogy a legközelebbi nagyváros, Omszk túl messze van, és Venyegyikt túlságosan beteg. Az viszont, ahogy Szergej kimondta a nyilvánvalót, az utolsó reményét is összezúzta. Muszáj megállniuk.
– Reménykedjünk, hogy van orvosuk – mormolta Kapiton.
A település főútjára gurultak be, az teljesen üres volt. Az autó reflektorain kívül nem égett sehol más lámpa, csak az utolsó utcán túl, az erdő határán derengett valami narancssárgás világ.
Szergej még állóra sem fékezte a kocsit, Kapiton máris kipattant. A legközelebbi házhoz sétált, a kerítés fölött átnyúlva megzörgette az ablakot. Odabent kisvártatva villany gyúlt, meglebbent a sötétítő függöny, egy fekete bajuszos férfi nézett Kapiton arcába. Ő feltartotta az igazolványát, hogy az idegen is jól lássa. Elolvasva az FSZB feliratot, a férfi rögtön kinyitott az ablakot:
– Mi tetszik? – kérdezte.
– Van velünk egy beteg ember – tért a lényegre Kapiton. – Lázas, nincs magánál, azonnal orvosra van szüksége. Van itt a faluban valaki, aki elláthatja?
A férfi kilesett Kapiton válla felett. A sötétben mindössze sejteni, mintsem látni lehetett az autót.
– Van orvosunk – bólintott a férfi. – Három házzal arrébb, bátran sétáljon be az udvarba, nincs kutya. Csak kopogjon be, Oleg Zaharics rossz alvó, meghallja.
– Köszönöm – biccentett Kapiton.
A férfi becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, Kapiton pedig visszaült az autóba, azzal gurultak feljebb az utcában. Megtalálta az orvos házát, és úgy tett, ahogy a férfi ajánlotta: bemasírozott az udvarba, fel a tornácra, bekopogott. Azon nyomban villany gyúlt odabent, retesz csattant, feltárult az ajtó: egy alacsony, kócos, őszes-barna hajú férfi hunyorgott Kapitonra.
YOU ARE READING
Szibériai szent
Fantasy1998, Oroszországi Föderáció, valahol az omszki régióban Amíg Moszkva az összeomló gazdasággal küszködik, az Urálon túl, Nyugat-Szibériában egy egészen másféle fenyegetés ólálkodik a közelgő tél árnyékában. A belbiztonsági szervezet hadnagya, Kapit...
