Arcok

Arcok - A gyilkos

Éjjelenként zihálva, csurom vizesen ébredek, és a kezemre nézve látom a jövőt. A jövőt, amit vér áztat, és őrült zokogás fülsértő zenéje kísér. Az ujjaimról vér csöpög, és az arcom eltorzul a boldog mosolytól, ami egy élet kimúlásának tényétől oly' víg. Lepillantva a karjaimban látom az élettelen testet, amint válaszra váró üres tekintete átdöfi a szívem. Nem érti, miért nem él már, mit tett, amiért halnia kellett. Ha képes lenne még beszélni, és megkérdezné, akkor sem tudná meg a választ. Ártatlan ő is, mint a többi volt. Büntetlenül huny majd ki lelkének fénye, mert én újra álmodtam. Ő még nem tudja, de amíg ma boldogan mosolyog a világra, lehet, hogy már holnap koporsó lesz az ágya.

Hetek óta kerülöm az utcát, a várost, az embereket, ha közéjük lépek lesütöm a szemem és, a földet pásztázva rohanok dolgom intézni, hogy Ő még kicsit élhessen. Ha meglátom, vége. Megölöm, mert meg kell ölnöm. Hogy miért, nem tudom, nem értem a miérteket, csak a maró késztetést érzem, ami napról napra jobban cincál. Szétszaggat, és felemészt. Nem akarom megtenni, mégis muszáj. El kell vennem az életét, hogy én éljek. Önző vagyok, és ostoba. Ragaszkodom egy olyan élethez, ami semmi jóval nem kecsegtet, vajmi örömöt nem hoz számomra. Mégis valami erős kényszer feszít belül, hogy éljek és öljek. Talán bolond vagyok. Milyen szép is lenne! Akkor rám sütnék a „bolond" bélyeget, bezárnának, nem ölnék többet. De nem! Normális vagyok, épp úgy, mint más. A számtalan egymástól független vizsgálat nem hazudik. Kimondják, hogy mentálisan ép vagyok.

Néhány napja már zaklatottan koptatom a szobám szőnyegét, mert a fejemben egy hang azt mondja „Menj! Keresd meg!" Naphosszat kántálja, valami bizsergető, édes hangon, szinte mosolyogva. Azt akarja, hogy öljek. Időnként dühösen dörrennek a szavak, ilyenkor félve összerezzenek és elindulok, de amint nyugodtra vált, haza megyek a szobám őrjítő sötét csendjébe. Ha szerencsém van elájulok, és tudattalanul fekszem a padlón, ezzel is időt nyerve vétlen áldozatomnak. Ha nincs, akkor egyik cigarettáról a másikra gyújtva remegek egy sarokban, miközben visszhangzik fejemben a rövidke parancs, és szemeim előtt cikázik az Arc. Az arc, amely oly' gyönyörű és békés, hogy bűn ránézni is. Fiatal, bájos angyalarc, gondtalan mosollyal. Látom, ahogy egésznap mosolyog a világra. Semmi bűne, ártatlan. Talán épp ez a legnagyobb vétke az életben. A tisztasága vonzza az olyan bűnös lelkeket, mint én is vagyok. Nem ártott nekem, mégis meg kell ölnöm. Azt a barátságos, kedves fényt, ami a szemeiből sugároz, ki kell oltanom. Halnia kell!

Gyönyörű, napfényes péntek délután, egy zaklatott álomból felriadva meglátom őt. Látomás, nem valóság, de ijesztően valósághű. Mellettem fekszik, békésen szuszog, haja lágyan az arcába omlik, karcsú teste könnyedén mozog a légzéstől. Az illata édes, szinte megbénít, az agyamig hatol, és sírásra fakaszt. Még próbálom halogatni a dolgot, meghosszabbítani az életét, de a saját gyötrelmem kezd elviselhetetlen lenni. Fáj, szorít a mellkasom, a tüdőm nem kap levegőt, szédülve zuhanok valami feneketlen mélységbe, ahonnan tudom, hogy csak az ránt vissza, ha ő meghal.

Napokkal később a kínom elviselhetetlenné válik, és tudom, ideje cselekedni. A készülődést addig húzom, míg bírom, mégis hamar végzek. Öltönybe bújtatom gyilkos szándékaim, és elindulok megkeresni az Arcot. Megtalálom, mint mindig, mert valami megsúgja, hol van. Olyan helyen járok, amikor keresem őket, ahol még soha, mégis, mikor mennem kell, csukott szemmel is odatalálok. Magabiztosan lépkedek a vadidegen utcák kövén, mégis pontosan tudom, melyik járdalap mozog, melyik sarkon állnak kurvák, kéregetők. Most is tudom, és úgy szelem a várost, mint aki soha nem járt más utakon. Egy pékségbe tartok, ami olyan pici, hogy két ember tömeg benne. A pult mögött áll majd az Arc, akinek az élete a kezemben nyugszik, és már csak rajtam múlik, hogy mikor lesz vége. Ahogy közeledem, egyre érzem, a nyugalmat, ami szétárad bennem, és elsöpör minden eddigi gyilkos szorongást. Mire átlépem a kis boltocska küszöbét, és megcsendül az aprócska csengő az ajtó fölött, már gondtalanul mosolygok. Megtaláltam. Vidáman pattan elő egy fiatal fiú, és tudom, hogy ő az. Pont, mint az álmomban. Gyönyörű, kívánatos, ártatlan. Érzem az illatát, valóban édes, már-már émelyítő. Úgy érzem tőle magam, mintha fojtogatna valami, a karamell finom illata. Mégis mélyen magamba szívom, mintha éltető oxigén lenne, mert az Ő illata. Mást is érzek. A halál dohos, ázott föld szaga tompítja lassan a karamell illatát, és tudom nincs már messze a perc, mikor a karjaimban tartva érzem a szíve utolsó dobbanását. Az majd nyugodt, lassú, fenséges lüktetés lesz, mely küzd még egy utolsó percért, hogy megtudja, miért nem pumpálhat többé vért. Látom az arcát, ami könnyes, a szemeit, amik könyörögnek, az ajkait, amint néma szavakat formál, és azt kérdezi „mit tettem?" Érzem, ahogy erőtlenül a mellkasomba mar, végső erejével kér, könyörüljek meg rajta. Ajkai közül majd szaporán, pirosan csordogál életének utolsó cseppje is, és végül élettelenül puffannak majd karcsú ujjai a füvön, amikről még néhány nehéz vércseppet mohón elnyel a nedves föld. Halott lesz.