Múló pillanat

14.

– Mi a fenét művelsz? – pillantottam idegesen az immár bezárt ajtóra.

– Beszélnünk kell.

– Dehogy kell, elég világos voltál a múltkor.

Ahogy újfent a szemébe néztem valami megmagyarázhatatlan csillogást fedeztem fel. Szívem szerint azonnal a nyakába ugrottam volna, hogy megismételjük azt a csókot, de nem lehetett. Nem hiányzott már több csalódás.

– Abby… ami akkor történt…

– Tudom, hiba volt – vágtam rá gyorsan.

– Nem! Az volt az igazi hiba, hogy faképnél hagytalak. Hülye voltam, és nagyon sajnálom.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Kezdjük elölről, vagy folytassuk? Esetleg tegyünk pontot a végére és lépjek túl? Összezavarodtam. Már magam sem tudtam, hogy mit érzek, csak azt hogy mi lenne a helyes. Mégpedig, hogy itt és most lezárjuk a témát örökre.

– Van elég dráma így is az életemben. Ha tiszták lennének az érzéseid irántam, nem lennél most összezavarodva. Hagyj békén, végeztem veled! – mondtam hidegen, mire ő felém kapta tekintetét meglepettségében.

Muszály volt megtennem. Még egy csalódást nem bírnék ki és nem is akarok. Fájt, de nem tehettem mást. Ideje magamra is gondolnom.

– Abby, ugye ezt nem mondtad komolyan? – lépett közelebb hozzám, aminek hatására orromba szökött ismerős illata.

Úgy hatott rám, akár a kábítószer. Szívem olyan ütemben vert a mellkasomban, mint még soha. Most mégjobban szerettem volna magamhoz ölelni és izmos mellkasába fúrni fejem.

Miért vagyok mostanában ilyen szerencsétlen?  Régebben sokkal egyszerűbb volt az életem. Amikor még ártatlan gyerek voltam és nem voltak gondjaim. Milyen jó is volt felhőtlenül játszani vagy biciklizni. Leülni és órákig színezni vagy mesét nézni. Hallgatni a gyerek dalokat és táncolni rá vagy a közös sütögetések anyával – gondolataimból Will érintése zökkentett ki.
Megfogta kezem és összekulcsolta az övével és egy aprót húzott rajtam, evvel elérve, hogy közelebb álljunk egymáshoz, így már csak pár centi távolság választott el minket.

Tekintete elsötétült a vágytól, és már én sem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek. Az utolsó milliméterek voltak, amik elválasztottak tőle, s ezen a ponton még volt visszaút, de a józan eszem már réges rég elhagyott.

Gondolkodás nélkül szüntettem meg a köztünk lévő apró távolságot. Túlságosan hiányzott a csókja ahhoz, hogy belegondoljak a következményekbe. Abban a pillanatban nem volt más csak ő, és én. A csókot végül ő szakította meg, s homlokát az enyémnek támasztotta.

– És… most hogyan tovább?

– Nem… nem tudom – az utóbbi napokban talán ez volt a legőszintébb kijelentésem.

Valóban nem tudtam, hogy mi legyen ezután. Az érzéseimet már nem tagadhattam, hisz ezzel Will is tisztában volt az imént történtek után, azonban azt sem kockáztathattam, hogy miattam elveszítse az állását. Biztosan feltűnt neki a bizonytalanságom, így igyekezett megnyugtatni.

– Ki találok valamit, ígérem – tekintete komolyságot tükrözött, mire én csak aprót bólintottam.

Keze ismét az arcomra vándorolt, majd ezúttal ő hívott egy hosszú csókba, amit éppen az óra végét jelző csengő szakított félbe.

– Most jobb ha megyünk – biccentett fejével az ajtó felé. 

Nem akartam elhagyni a termet, mert tudtam, hogy ha kilépünk azon az ajtón ismét közömbösnek kell tünnünk egymás iránt, ami nekem nagyon nehezemre fog esni.
A történtek után, bele sem mertem gondolni, hogy milyen érzés lesz ha egymás mellett leszünk, de nem érinthetjük meg egymást vagy nem csókolhatom meg.
Még is ideje volt vissza térnem a rideg valóságba, ami az volt, hogy ő a tanárom. Láttam az arcán a csalódottságot, tudtam, hogy ő is így érez.

– Will – szóltam utána amikor az ajtó irányába indult.

– Igen? – nézett vissza rám válla fölött.

– Azt hiszem... azt hiszem beléd estem – nyögtem ki a szavakat nehezen, szinte elcsukló hangon és közben kezemmel babrálni kezdtem.

Muszály volt elmondanom. Azt akartam, hogy tudja az igazságot, mert lehet hogy nem lesz holnapunk.

– Az érzés kölcsönös, Abby Lautner! – kacsintott egy félszeg mosollyal, majd kinyitotta a zárat.

Kiengedett maga előtt, majd megvárta mire a lépcsőkhöz érek, s csak ezután hallottam azt a bizonyos kulcszörgést.

Egy megkönnyebbült, de aggódó sóhaj hagyta el a számat, ahogy az ebédlő felé vettem az irányt.